Dombszeri Mindenes Gyűjtemény
Németh Tibor helytörténeti ismeretterjesztő oldala

Cikkek


Falulapunkba, a Bakonytamási Hírnökbe általában valamilyen évforduló esetén szoktam megjelentetni a lap terjedelméhez mérten rövid, csak a lényegre szorítkozó ismeretterjesztő írásokat. Alább olvashatók közülük a tamási vonatkozásúak. (A gerencséri és hathalmi érdekeltségűek a társhonlapokon érhetők el.)


Tamási '56

Bakonytamási Hírnök, XIII. évf. I. szám, 2016.

Az 1956-os eseményekről bő negyedszázada lehet szabadon beszélni, emlékezni. Sok forrás előkerült azóta, sok mindenben tisztábban láthatunk, de sok dokumentumot meg is semmisítettek az abban érdekeltek. A 60. évfordulón illő, hogy a jelenlegi ismeretek alapján a községünket érintő fejleményekről megemlékezzünk. Le kell szögezni, hogy a téma alaposabb levéltári kutatást érdemel, de itt most csak a könyvekből kigyűjthető adatokról számolunk be. Ehhez a legfontosabb forrás Mészáros Gyula: Az 1956-os forradalom eseményei Pápán és környékén című könyve.

A pesti eseményeknek először az ország városaiban lett visszhangja, majd a hatás a környékbeli falvakat is elérte. Pápán a tüntetésről még október 23-án este tudomást szereztek, mivel aznap pedagógusok egy csoportja a fővárosban járt egy énekversenyen. A városi forradalmi tanács viszont ténylegesen csak október 28-án alakult meg.

A városban egyre több, a járás falvaiból érkező panaszt lehetett hallani, ezért indokolttá vált egy járási forradalmi tanács megalakítása is. Október 29-én felhívást intéztek a községekhez, hogy ahol még nincs, alakuljanak meg a forradalmi bizottságok, a rend, a közvagyon, a magánvagyon fenntartása és biztosítása érdekében. Továbbá jelöljenek ki kisebb községekben egy, nagyobbakban két küldöttet, akik részt vesznek október 31-én 10 órai kezdettel a Pápai Járási Nemzeti Forradalmi Tanács alakuló ülésén.

Ennek a felhívásnak csak Tamásiban volt érvénye, ugyanis a többi községben eddigre már működtek ezek a testületek. A legtöbb helyen 27-28-án alakultak meg: Teszéren 28-án, Csóton, Patonán, Démen még 27-én. Óhatatlanul ide kívánkozik Tatay Sándor szociográfiájának egy részlete: "Nem valami heves vérű nép ennek a falunak lakossága. [...] Még csak nem is igen politizáló." (Ha általánosságban igaz is lehet egy ilyen megállapítás, az egyén szintjén azért mindig vannak különbségek. Erre utal, hogy az 1956 augusztusára bírósági ítéletig jutott Mező Sándor-Pathy Lajos-féle, a "népi demokrácia" megdöntésére irányuló "imperialista" kémügynek volt tamási résztvevője.) Falunkban nyilván e felhívás hatására, október 30-án (egy héttel a pesti tömegtüntetés után) végül megalakult a forradalmi bizottság, öt taggal. Bár a lajstrom elnököt nem említ, központi szerepet vitt a község igazgató-tanítója, Németh Ernő. Őt jelölték küldöttnek is. Az összeírás a tagok felsorolásában sem teljes, hiszen csak négy nevet tartalmaz: Erdész Györgyét, Esztergályos Sándorét, Németh Ernőét és Nyári Józsefét. Az ötödik tag talán Tatay Lajos lehetett, ahogy arra az "Egyenesedik a paraszt dereka" című riport utal. (Az viszont ugyancsak érdekes, hogy 29-én, a riport készítésekor még meg sem alakult a bizottság, Tatay Lajos mégis ennek tagjaként van feltüntetve.) A forradalmi bizottság mellett megkezdte működését a nyolctagú nemzetőrség Erdész György vezetésével, soraiban az említett tagokkal.

Németh Ernő még ezen a napon Győrbe utazott, ahol részt vett a Dunántúli Nemzeti Tanács alakuló ülésén. Ezt 16 órára tűzték ki a szervezők, a kaotikus állapotok miatt az érdemi munkát azonban csak este tudták megkezdeni. Hatszáz küldött jelent meg, még Borsod, Bács-Kiskun és Csongrád megyéből is érkeztek. Megfogalmazták, hogy a vidék erőtlennek tartja a Nagy Imre-kormány fellépését, és aggódik, hogy a forradalom követelései emiatt nem valósulnak meg. Elfogadtak egy 14 pontból álló határozati javaslatot, egyebek mellett a szovjet csapatok kivonásáról, valamint általános és titkos választások kiírásáról. A Dunántúli Nemzeti Tanács öttagú küldöttsége a következő napon, 31-én a fővárosba utazott, s még aznap visszatért Győrbe. Beszámolója szerint Nagy Imre miniszterelnök nyugalomra intett, ellátta őket a pontos helyzetre vonatkozó információkkal, tisztázták a félreértéseket.

Erről azonban Németh Ernőnek első kézből már nem lehetett tudomása, hiszen 31-e hajnali 3 órakor Győrből rögtön Pápára indult, ahol részt vett a Pápai Járási Nemzeti Forradalmi Tanács alakuló ülésén. A testület elnöke dr. Pula József lett, aki községünkben is rendelkezett rokonsággal. A járás küldötteinek Németh Ernő számolt be a győri fejleményekről. Elmondta, hogy ahogy most Pápán, úgy Győrben is nagy volt a bizonytalanság, eltérőek voltak az álláspontok, hiányzott a megegyezési készség. Voltak, akik dunántúli minisztertanácsot akartak, s a kapcsolat megszüntetését a Nagy Imre-kormánnyal, ami egy önálló dunántúli állam megalakítását jelentette volna. Központi kérdés volt a magyar honvédségnek járó bizalom megadása.

Tamásiban a politikai szervezkedés késlekedése egyáltalán nem szenvtelenséget vagy passzivitást jelentett az ügy iránt. Az akkoriak igenis szimpatizáltak a forradalommal, s a változások igényét jól példázza a Tatay Lajossal és Vági Mártonnal készített interjú. A segítségnyújtásnak, tenni akarásnak legszebb példája, hogy falunk nagy mennyiségű természetbeni adománnyal segítette a fővárosiakat. November 2-án az este 10 órai hírekben mondta be a Szabad Kossuth és Szabad Petőfi Rádió: "Gic, Románd, Bakonytamási községek forradalmi nemzeti tanácsa a mai napon útba indított a budapesti forradalmi ifjúság és hős honvédségünk részére 20 darab hízott sertést, darabonkint 200 kg-os súlyban, 40 mázsa burgonyát, 200 darab birkát és ezenkívül 80 mázsa lisztet, babot és egyéb élelmiszert."

Bár éppen ez a nap volt az első, amikor nem szóltak fegyverek, a segítség mégis hiábavalónak bizonyult. A pesti srácok napjai immár meg voltak számlálva. Ugyan a szovjet vezetés október 30-án nyilatkozatban fogadta el a magyarországi változásokat, másnap Hruscsov ki tudja milyen megfontolásból, mégis a beavatkozás mellett döntött. Ehhez leginkább talán az járulhatott hozzá, hogy az Egyesült Államok csak az álmélkodó sajtónyilatkozatok szintjén volt nagyvonalú. Egyébként kinyilvánította: fegyveresen nem fogja támogatni Magyarországot.

November 4-én szovjet tankok özönlötték el az országot, s a velük érkező Kádár János megkezdte rendszerének kiépítését. Kádár rádióbeszédében sok mindent ígért, amiből semmi nem valósult meg: függetlenséget, a szovjet csapatok kivonását, sokaknak büntetlenséget. Ehhez képest a helyzet - szemszögükből - stabilizálása után évekig, évtizedekig tartó könyörtelen megtorlás következett, ami nélkülözött minden jogalapot, gyakran személyes bosszún alapult. Ebből az időszakból Tamásiban emberéletet követelő eseményről nincs hír, viszont a karhatalom aktivitása még a miénkhez hasonló kis falvakban is érzékelhetőbbé vált. Ennek lett eredménye, hogy december 9-én a rendőrjárőr T. J. helyi lakosnál igazoltatás során 1 db pisztolyt talált 5 db lőszerrel. A források csak a fegyver elkobzásáról szólnak, tulajdonos elleni büntetést nem említenek. T. J.-nál szerencsétlenebbül járt az ellenforradalmárnak nyilvánított Németh Ernő igazgató-tanító. Őt a pápai járás nevelőinek forradalmi tevékenységét vizsgáló bizottság politikai okok miatt állásából elbocsátásra javasolta, amely javaslat hatályba is lépett 1957. május 16-án. A Veszprém Megyei Bíróságon november 8-án lezajlott perében hét hónapra elítélték, s két nap múlva internálták. Életpályája, büntetésének letöltése utáni sorsa további vizsgálatokra érdemes.

(A bevezetőben megemlített könyv mellett felhasználtuk még: A forradalom hangja - Magyarországi rádióadások 1956. október 23-november 9.; Rendőrségi napi jelentések 1956. október 23. - december 12. - Első kötet; Szakolczai Attila: 1956 - Forradalom és szabadságharc Győr-Sopron megyében; Szakolczai Attila: Az 1956-os forradalom és szabadságharc; és a Veszprém megye ötvenhatban című könyveket, valamint Tatay Sándor: Utam hazafelé című szociográfiáját.

Az "Egyenesedik a paraszt dereka" című cikk megjelenési helye: Izsák Lajos, Szabó József, Szabó Róbert (összeállította és szerkesztette): 1956 vidéki sajtója)

Németh Tibor


"Testetek bár idegen földben pihen..."

Községünk áldozatairól, az I. világháború kitörésének centenáriumán

Bakonytamási Hírnök, XI. évf. I. szám, 2014. 18-20. p.

"El kell menni katonának el / a babámat nem vihetem el / nem zsebkendő, hogy a zsebembe tegyem / a kaszárnyába magammal vigyem" - ez a nóta 1914-től egyre sűrűbben hangozhatott fel a tamási reguták ajkáról, hiszen Ferenc Ferdinánd június 28-i szarajevói meggyilkolására válaszul az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. Az eset valójában csak ürügy volt; megfelelő alkalom az óriási gazdasági fejlődésbe lendült nagyhatalmak körében egy idő óta elkerülhetetlennek tartott háborús konfliktus kirobbantására. A szemben álló felek egyöntetűen gondolkodtak annak lefolyásáról is, melyet legszemléletesebben II. Vilmos német császár mondása fejezett ki: "Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek!" Végül mindenki tévedett: az öldöklés négy évig tartott, és több mint tizenötmillió áldozatot követelt.

A nagyhatalmak döntésének súlya tehát - mint a világtörténelemben annyiszor - most is egyéni sorsokra vetült, hétköznapi családok "vállait nyomta". Országunk a Monarchiába betagozódva volt kénytelen viselni a háborús terheket, amiből az itthon maradottaknak a legfájdalmasabb a szeretteik: fiak, apák, testvérek, férjek, vőlegények, kedvesek elbúcsúztatása, és az életükért való állandó aggódás volt. A történelmi Magyarország területéről több mint három és félmillió katonát mozgósítottak. A hadi helyzet az országban valamilyen formában minden családot érintett, és így volt ez községünkben is. A háború elhúzódásával az említett lelki megpróbáltatásokra rárakódtak a gazdasági nehézségek, mindenekelőtt az élelmiszer- és tüzelőanyag-hiány. De leginkább és legtöbbet mégis katonáink szenvedtek, akik sok esetben hiányos kiképzéssel és felszereléssel, ismeretlen vidéken, embert próbáló időjárási viszonyok között tanúsítottak hősies magatartást, és állták meg a helyüket kiválóan. Az egykor a Széchenyi utca 14. szám alatt élő Németh Márton bácsi (1899-1995) élménydús visszaemlékezéseiből - tehát egészen közeli, hiteles forrásból - van fogalmunk a frontszolgálat mindennapjait illetően. Márton bácsi lelkesen beszélte el, hogy az olasz fronton, a hegyes-sziklás Piave-térségben szakasza miként választott lőállást az ő leleményének köszönhetően, milyen fizikai leterheltséget jelentett naphosszat géppuskázni, de azt is, hogy békésebb napokon alkalma adódott megtáncoltatni a tiroli menyecskéket. Ezek voltak egy tragikus időszak apró örömei... Ő épségben hazatérhetett, közel kétmillió bajtársa viszont további testi-lelki traumákat (sebesülés, hadifogság), szenvedett el, több mint félmilliónak teste pedig máig idegen földben pihen. Községünk 46 személlyel gyarapította ezt a szomorú lajstromot. Emlékükre álljon most itt a hősi emlékművünkön szereplő szöveg és elesett katonáink névsora:

Hősi halottaink! Testetek bár idegen földben pihen, de hősi lelketek él közöttünk, örökké az új nemzedékekben

Bors Kálmán, Bors Márton, Deli Sándor, Erdélyi József, Esztergályos Lajos, Farkas István, Fekete Gyula, Fodor Gábor, Fodor György, Fodor Lajos, Fodor Sándor, Gombás Lajos, Gottlieb Dénes, Havas Sándor, Horváth Ádám, Horváth István, Horváth Sándor, Ihász Imre, Krausz Ernő, Krausz Sándor, Krausz Vilmos, Kun Dániel, Gabnai Lajos, Kurucz György, László Ádám, Maucha Imre, Nardai Gyula, Németh Ferenc, Németh Gábor, Németh Károly, Németh Lajos, Németh Mihály, Nyári Gyula, Nyári Lajos, Nyári Sámuel, Nyári Sándor, Schwarc Lőrinc, Szántó István, Szántó József, Tóth Antal, Tóth Pál, Vági József, Vági Pál, Vági Sándor, Weisz Pál, Somogyi Géza

1914-1918

A "Nagy Háború" befejezése után tizenkét évvel érett meg a helyzet arra, hogy községünk a lakosság közadakozásából felállítsa a ma is látható emlékművet a falu központjában. Avatására 1930. július 6-án került sor. A pápai sajtó két lap tudósítójával is képviseltette magát az eseményen. A Pápai Hírlap ezt írta július 12-i számában:

"A bakonytamási hősök emléke.

Folyó hó 6-án szép ünnepség keretében leplezte le Bakonytamási község a világháborúban elesett hőseinek emlékére állított hősi emlékművet, melyen 46 hősi halott nevét örökítették meg az utókor számára.

Az ünnepély délelőtt fél 10 órakor istentisztelettel kezdődött a róm. kath. és ev. temp-lomokban. A nagy közönség összegyülekezése és a leventék, tűzoltók s különböző egyesüle-tek felvonulása után 11 órakor megkezdődött a polgári ünnepség a község főterén álló szo-bornál. A Himnusz eléneklése után, mivel gr. Jankovich Bésán Endre orsz.-gyülési képviselő akadályoztatása miatt nem jelenhetett meg, a megnyitó beszédet felkérésre dr. Mohácsy Lajos marcalgergelyi ev. lelkész tartotta. A gondolatokban gazdag ünnepi beszédet dr. Jókay-Ihász Miklós orsz. képviselő mondotta; szavai közben a hallgatóság szemében többször felcsillantak a hazafias fájdalom gyémántjai: a könnyek. A szobrot Novák Béla r. kath., Tatay Lajos ev. és Wieder Salamon izr. lelkész áldották meg bensőséges szavakkal. Beszélt még Vizer Béla, a Falu Országos Szövetség titkára. Szavaltak: Hámory Imre helyi hadiárva, székesfővárosi tanító és Fadgyas Béla jogszigorló. A szüneteket kitöltő hazafias énekeket Buzás Imre ev. kántortanító vezetésével a helybeli énekkar adta elő.

Majd a szoborra az alábbiak helyeztek koszorút: A honvédelmi miniszter megbizottja, Imrikovics Sándor alezredes, Győr; a Vitézi Szék és a 4. honvéd gyalogezred képviselője Vitéz Loós Lajos százados, Veszprém; 2. h. huszárezred I. osztály képviselője Gerhard Béla főhadnagy, Pápa; Veszprém vármegye képviselője dr. Horváth Lajos alispán; Pápa város képviselője Wolmuth Lajos járási tüzrendészeti felügyelő; róm. kath. egyház képviselője Döbröntey Lajos kántortanító; ev. ifjúsági egyesület; ev. nőegyesület; leventeegyesület; tüzoltóegyesület; Bakonytamási község; gróf Jankovich-Bésán Endre; dr. Jókay-Ihász Miklós országgyűlési képviselő; Bakonytamási Hangya Szövetkezet és sokan mások.

A szobrot a község nevében Németh Pál községi biró vette át. A Szózat eléneklése után a leventék és tüzoltók szobor előtti diszelvonulásával az ünnepség véget ért.

Az ünnepélyen a következő előkelőségek voltak jelen: Hunkár Béla Veszprém megye ny. főispánja, Horváth Lajos Veszprém vm. alispánja, Sándor József ny. ezredes, Imrikovics Lajos a honvédelmi miniszter s a győri Szent László 4. honv. gyalogezred képviselője, Vitéz Loós Lajos százados a Vitézi Szék s 2. v. dandár képviselője, Gerhard Béla főhadnagy a 2. honvéd huszárezred 1. osztálya nevében, Hunkár Antal nagybirtokos, Szabadhegyi Elemér nagybirtokos, dr. Buda István tb. főszolgabíró, Gubicza Ferenc orsz.-gyül. képviselő, Karl József nagybérlő, dr. Vadász Géza körorvos, Csányi Lajos ny. ig.-tanító, Fedora Sándor igazgató, Wolmuth Lajos járási tüzrendészeti felügyelő, Blau Henrik polg. isk. igazgató, Máté Antal körjegyző, Hajdú Sándor mérnök, 1928. évi céllövő bajnok, Nikodem Mihály megyebizottsági tag, Ledó Pál megyebizottsági tag stb.

Az ünnepélyt 40 terítékes bankett követte Bozzay Lajos vendéglőjében, hol dr. Horváth Lajos a kormányzóra, dr. Jókay-Ihász Miklós a nemzeti hadseregre s a felekezeti megértésen alapuló nagy magyar egységre, dr. Mohácsy Lajos dr. Horváth Lajos alispánra, Gubicza Ferenc képviselő Fadgyas Gyula jegyzőre s a községi képviselőtestületre, Fadgyas Gyula jegyző a vendégekre mondott pohárköszöntőt.

Az emlékszobrot Vass Viktor szobrász-művész tervezete szerint Krausz A. fia pápai cég készítette közmegelégedésre.

A rendezés munkáját a község elöljárósága Fadgyas Gyula jegyző s Németh Pál biró vezetésével végezte."

A Pápa és Vidéke egy nappal később, 1930. július 13-án megjelent számban valamivel szűkszavúbb tudósítást adott:

"A bakonytamási hősök emléke. Fényes ünnepség keretében leplezte le Bakonytamási község e hó 6-án a világháborúban elesett hőseinek emlékére állított hősi emlékművet, melyen 46 hősi halott neve öröklődik az utókor számára. Az ünnepély délelőtt fél 10 órakor isten-tiszteletekkel kezdődőtt. Utána a lakosság és a vendégek gyülekeztek, s a leventék, tűzoltók és különböző egyesületek felvonulása után 11 órakor megkezdődött a polgári ünnepség a község főterén álló szobornál. A Himnusz eléneklése után a megnyitó beszédet dr. Mohácsy Lajos tartotta. Ünnepi beszédet dr. Jókai-Ihász Miklós mondott, s beszéde közben a hallgatóság szemében többször felcsillant a könny. A szobrot Novák Béla a róm. kat., Tatay Lajos az evang. és Vieder Salamon az izr. egyház nevében áldották meg. Beszélt még Vizer Béla, a Faluszövetség titkára. Szavaltak: Hámory Imre és Fadgyas Béla. A szüneteket kitöltő hazafias énekeket Buzás Imre ev. kántortanító vezetésével a helybeli énekkar adta elő. Majd a szoborra az alábbiak helyeztek koszorút: a honvédelmi miniszter megbízottja, a vitézi szék képviselője, a 4 honv. gy. ezred, a 2. honv. huszárezred I. osztály, Veszprém vármegye, Pápa város, róm. kat. egyház képviselői, Ev. ifjúsági-, Ev. nő , Levente- és Tűzoltó egyesületek, Bakonytamási község, gróf Jankovich-Bésán Endre, dr. Jókai-Ihász Miklós, Bakonytamási Hangya Szövetkezet és sokan mások. A szobrot a község nevében Németh Pál községi bíró vette át. A Szózat eléneklése után a leventék és tűzoltók a szobor előtti díszelvonulásával az ünnepség véget ért. Az ünnepélyt 40 terítékes bankett követte Bozzay Lajos vendéglőjében, hol dr. Horváth Lajos a kormányzóra, dr. Jókai-Ihász Miklós a nemzeti hadseregre, dr. Mohácsy Lajos dr. Horváth Lajos alispánra, Gubicza Ferenc képv. Fadgyas Gyula jegyzőre és a képviselőtestületre, Fadgyas Gyula jegyző a vendégekre mondott pohárköszöntőt. Az emlék- szobrot Vass Viktor szobrászművész terve alapján Krausz A. Fia pápai cég készítette."

Németh Tibor


Weöres Sándor bakonytamási vendégségei

Bakonytamási Hírnök, VII. évf. I. szám, 2010.

A Tatay Sándor-centenáriumi emléknapon megemlékeztünk Weöres Sándorról is. Annak kapcsán, hogy a kiváló barát egyik látogatását éppen hetvenöt éve, 1935 májusára időzítette, valószínűleg a házigazda huszonötödik születésnapjához kapcsolódóan. Weöres neve kisiskolás korunkból sejlik fel, talán mindannyian emlékezünk még a Bóbitára. De nemcsak gyermekverseket írt nagy sikerrel. Fordított távol-keleti gondolkodókat, sőt szerzett egyházi énekeket is. Munkássága azért értékes a magyar irodalomban, mert a szavakban rejlő zeneiség nagyfokú kihasználásával tudott - néha teljesen igénytelen témákból - verseket faragni.

A pécsi egyetemen ismerkedtek meg 1933 őszén, noha gyermekkorukat egymástól nem is olyan messze élték. (Weöres a Celldömölkhöz közeli Csöngén született, Pápán is járt iskolába.) Néhány évvel fiatalabb volt, de az irodalomban már előbbre tartott Tataynál, akit hamar pártfogásba vett. A harmincas években talán nem volt az országban olyan újonnan induló folyóirat, melybe ne ajánlotta volna meleg szavakkal valamelyik írását. "Régen jelentkezett új magyar novellista akkora művészi készséggel, mint Tatay Sándor" - írta egyik könyvismertetésében. Magánleveleiben írói képességeinek taglalása mellett emberi tulajdonságairól sem feledkezett meg: "... tapasztalt, mozgékony, élelmes, becsületes ember és amellett jó cimbora..." A Weöressel való megismerkedés döntőnek bizonyult Tatay Sándor pályájában, hiszen összegezve azt, ő maga állapítja meg, hogy első találkozásuktól számítható kapcsolata a hazai irodalmi élettel. Viszonyukban a pártfogó-pártfogolt szerep mégsem állandósult, inkább kölcsönösség volt jelen. Elég arra utalni, hogy Weöres első verseskötetének címe, a Hideg van Tataytól származik.

Ez a kölcsönösség mégsem holmi irodalmi felfogásból, inkább emberi oldalról alakulhatott ki, minden bizonnyal életük közös vonásai: a földrajzi közelség, a falusi gyermekkor, a vallás révén, melyek mind-mind hozzájárultak barátságuk megszilárdulásához. Nemsokára már Pécs városán és az egyetemen kívül is keresték egymás társaságát. Ha éppen otthon tartózkodtak, meglátogatták egymást faluikban, ott szerzett élményeiket később beleszőtték alkotásaikba. Tatay például csöngei emlékei alapján írta meg Eszter és a fajdkakas című regényét. Ugyanakkor Weöresnek egyértelműen csak kiterjedt levelezésében maradtak fenn a Tamásin töltött napok. Tatay Sándor élete alkonyán úgy emlékezett, hogy a költő talán két alkalommal látogatott el ide. Közülük arról, melyről megemlékeztünk, először Illés Árpád festőművész barátját tudatta 1935. április 8-án: "E hónap végén meglátogatom Tatayt Bakonytamásin..." Látogatásából május 16-án érkezett haza Csöngére - ahogy azt később atyai jóbarátjának, Pável Ágostonnak írta. Már ugyaninnen, Jékely Zoltánnak címzett levelében olvashatjuk, hogy két hetet töltött a Bakonyban. E két adatból kikövetkeztethető, hogy április vége helyett kis csúszással, május első napjaiban érkezett meg. Szállása azonban nem a paplakban, hanem a Tatay utca 15. szám alatt volt. Ennek magyarázata az, hogy Tatay Lajos lelkész 1933 végén bekövetkezett halála után a gyerekeknek el kellett hagyniuk a gyülekezet tulajdonában lévő épületet. Sándor Etelka nővérével ekkor bérelte ki ezt a falu Bakonyhoz közelebb eső részén álló, azóta lebontott kis parasztházat. Az érdeklődő természetű vendég első napjai a berendezkedéssel és a környékkel való ismerkedéssel teltek. Magát szívósnak, edzettnek tartotta, sőt egy helyütt úgy vallott, amikor teheti, szeret napi 30-40 km-t gyalogolni, főleg az Alpokban. Természetes hát, hogy Tamásin elsősorban e szenvedélyét igyekezett kiélni, ugyan szerényebb földrajzi viszonyok között, de a lődörgéssel közeli viszonyt ápoló Tatay cimborájával jó társaságban. Annyira belefeledkezett a túrázásba, hogy az életére oly jellemző levélírásba csak egy hét után fogott. Ismerősei hagyatékában egy levél és egy képeslap maradt fenn, melyet a tartalom és a keltezés alapján, valamint a keltezési vagy válaszcím tőle szokatlan elhagyása miatt községünkben kellett írnia. Előbbit május 7-én Várkonyi Nándorhoz Pécsre, utóbbit május 9-én Kiss Tamáshoz Debrecenbe címezte. Mindkettő rövid terjedelmű, bennük éppen csak életjelet adott magáról az irodalomszervezésben sem tétlenkedő fiatal költő. "... Nagyokat sétálunk...", "... Tatay Sanyival gyalogosan nomadizálunk a Bakonyban" - jellemzi legfőbb elfoglaltságát. "Sokat mászkáltunk a hegyekben, még többnapos túrákat is csináltunk" - írta visszatekintve a már említett Pável Ágostonhoz.

A házigazda, Tatay Sándor ötven év múltán a Bakonyi krónikában idézte fel ezt az - általa nyárinak mondott - időszakot. Albert Zsuzsa irodalmi szerkesztőnek viszont - vélhetően Weöres halála után - a másik látogatásról mesélt, amely az erdőjárások klasszikus évszakára, őszre esett. A két történet szembeötlően hasonló, az író emlékei ekkora időtávlatból nyilván már összemosódtak. Jóformán csak az évszakok eltérése és ezek tulajdonjegyei tanúskodnak amellett, hogy valóban két látogatásról kell beszélnünk. Évet itt nem jelölt meg, s ezzel kapcsolatban nem nyerünk eligazítást Weöres levelezéséből sem. Tatay 1935-ben volt utoljára állandó lakos Bakonytamásiban, így elképzelhető, hogy még ebben az évben másodszor, esetleg egy évvel megismerkedésük után, 1934 őszén történt.

Végezetül álljon itt ez a közös időtöltéseik hangulatát hűen árasztó visszaemlékezés, mely egy napjukat mutatja be. A kettő közül azért erre esett választásunk, mert egységesebb, és a gyakoribb párbeszédek, közbevetések révén élőbb, élményszerűbb a Bakonyi krónikában szereplő, kitekintésekkel, tűnődésekkel tagolt szövegrésznél.

"Egyszer azt mondja: »Te, ha már itt vagyunk, föl kellene menni a Kőrishegyre.« Az a Bakony legmagasabb csúcsa, és odalátszott. - »Sanyi, messze van - mondom -, és hát te is milyen erőben vagy, én se vagyok az a kimondott turista.« »De - azt mondja - menjünk csak!« - »El lehetne utazni Veszprémbe - mondom -, aztán Bakonyszentlászló, és onnan közelebb érjük.« - »Nem, csak toronyiránt!« Jól van, az Eti sütött pogácsát, elindultunk toronyiránt, és megjártuk egy nap alatt oda-vissza, hát azért el kellett menni majdnem Bakonyszentlászlóig, Fenyőfőig, de ott nincs semmi, látjuk a hegyet, és akkor nekivágtunk az erdőknek úttalan utakon. Sanyi vezetett, fantasztikus, hogy milyen erővel és milyen kitartással.

Egyáltalán nem lihegett, én sokkal jobban lihegtem, mint ő, pedig hát erősebb ember voltam, akkor még elég testes is, de Sanyi ment, ment, hátratette a kezét és csak ment. Fölmentünk a Kőrishegy tetejére, aztán Sanyi jött a pálos szerzetesekkel. Akkor hiába volt a táj, hiába volt akármi, csak a pálosokról beszélt. Ott ültünk a világ egyik legszebb, de legalább az ország legszebb pontján, annyira estélig, hogy már Győrnek meg Pápának, a távolabbi nagyobb helységeknek - felhők voltak, de eső nem - a világossága fellátszott és gyönyörű volt, de neki a bakonyi pálosokról, kolostorokról kellett beszélni. Ismerte sorban a Bakony-hegységi pálos kolostorokat. Mindig kisült, hogy Sanyi mindenről sokat tud. Te, azt mondja, írjunk egy verset úgy, hogy te írsz egy sort, aztán meg én írok egy sort, és azt helyezzük el a kilátónak a tövében. A kilátó olyan állapotban volt, hogy nem tudtunk fölmenni, csak egy lépcsőt, mert több létra vezetett fel, féltünk, hogy összedől alattunk. Nem volt szerszámunk, de megírtuk a verset, aztán kövek közé helyeztük, jó alaposan, hogy víz se menjen rá, hogy az ott megmaradjon. Sanyi, ha valamihez ragaszkodott, az mindig meglett. Az ember mindent megtett neki, mert nagyszerű volt vele akármit csinálni... Na, akkor megyünk lefelé, és azt mondja: »Te, ne menjünk erre, mert ott az a Fenyőfő falu, és ott füstölnek a kémények, ősz van, szél kezd lenni, és a szél elhordja, felgyúlik az avar, és itt körülvesz a tűz bennünket, és mi lesz velünk.« Mondom, mire ideér, addigra elmegyünk toronyiránt. Nem, azt mondja, nekem az az érzésem, hogy menjünk arra, amerre a Bakony véd bennünket, a szél nem ér. És akkor egy kerülő úton, fölfelé a meredeken kellett mennünk, ha lógott a nyelvem is. Lefelé pedig egy nagy kerülőt kellett csinálni a Gerencsér-pusztán. Azt mondja, Gerencsér-pusztát azt okvetlen megnézzük. Éjjel volt, de azért volt egy világos ablak. Nézzünk be, menjünk oda, azt mondja, kopogjunk be. »Hát - mondom -, Sanyi, ezek az emberek dolgoznak egész nap.« »De itt világos van, és vagy gyerek születik, vagy arra várnak, hogy a tehén ellik, itt valaki ébren van.« Hát tényleg ébren volt a gazda és krumplit eszegetett, és közben kenyeret is hozzá. Aztán jött a felesége, és azt mondja: »Hogy eszi itt a kenyeret krumplival, mit gondolnak rólunk, hogy nincs más, mint kenyér krumplival!« Azt mondja: »Én nem kenyeret eszem krumplival, hanem ettem krumplit és megkívántam egy kis kenyeret hozzá.« Megkínáltak étellel bennünket is. Sanyi jól érezte ott magát egy darabig, és azok is szívesen elvoltak velünk. Hajnal felé jöttünk haza. Az igazság az volt, hogy tényleg - most már nem emlékszem, birka vagy tehén vagy kecske - valaminek az ellése volt."

Tatay Sándornak Weöres Sándorral szövődött kapcsolatára, barátságára nagyon jellemző a következő mondat: "Akárhol összejöttünk, azért, ha csupa vicc volt is az egész este, azért Sanyi jelenlétével ott volt a nagy magyar költészet." Amikor tehát elhaladunk emléktáblája előtt, gondoljuk rá, hogy a "nagy magyar költészet" egykor tiszteletét tette a mi falunkban is!

enté