Bakonytamási 12 utcából álló halmaztelepülés, amely jelenlegi kiterjedését a múlt század ötvenes éveire érte el. Településszerkezetének kialakulása több ciklusban történt, melyek között hosszabb eseménytelen időszakok voltak. A falu először a tatárjárás után két évtizeddel, 1262-ben bukkan fel egy oklevélben. Legrégibb része nyilvánvalóan a mai evangélikus templom körül lehetett. (E templom előzményének létezésére az első közvetett bizonyíték 1524-ből van, ekkor a plébánost említik. 1711-től az evangélikusok használják, de a 18. század második felében lezajlott egyházlátogatások még középkori katolikus nyomokat: boltozatot, Fájdalmas Szűz-freskót és sekrestyeromokat rögzítenek.) Az ország három része szakadásával a falu megszenvedi a török betöréseket. Pusztítás, menekülés és visszatérés, újjáépítés ekkor a sors. Már 1531-ben 22 portát feléget a török. Innentől kezdve a bizonytalanság miatt sorvad a falu, néha teljesen puszta. A 17. század első felében csak 1-2 portája adózik.

A településszerkezetről, annak változásáról térképek legkorábban csak másfél évszázad múlva tájékoztatnak. Az első katonai felmérés vidékünkön 1783-ban zajlott. Ez alapján tudható, hogy már ekkorra kialakult a mai Kossuth, Széchenyi, Rákóczi (Széchenyivel párhuzamos rész) utcák vonalvezetése. Elszórtan épületeket láthatunk az Árpád, Erzsébet, Batthyány utcákban is. A második katonai felmérés térképén (1847) kialakultként tűnik fel az Árpád és az Erzsébet utca, valamint a Rákóczi utca Kossuthtal párhuzamos szakasza (a "köz" vagy "Prósza-köz") és a Batthyány utca nyugati házsora. (A keletin 1860-ban az alsó káposztáskertet jelöli a telekjegyzőkönyvi térkép.) Feltűnik a temető is, amely Mária Terézia (1740-1780) rendeletének következtében került ki a templomkertekből a települések szélére. Ebből az időszakból már megfelelő méretarányú kataszteri térképek is rendelkezésre állnak, amelyek a lakó- és gazdasági épületeket pontosabban tüntetik fel. Az épületek méreteiből az ott lakók számáról és anyagi helyzetéről nyerhetünk információkat. Az 1857-ben készült kataszteri térképen az látszik, hogy a legnagyobb épületek a Kossuth és Széchenyi utcákban, és a Rákóczi utca Kossuth utcával párhuzamos részén vannak. Ezek lehettek a legmódosabb gazdák telkei. A legkisebb házak a mai Árpád, Erzsébet, Batthyány utcákban fordulnak elő. Ezek a tények megerősítik Somogyi Gyula megállapításait, amelyeket szűk évszázaddal későbbi emlékeiből írt le (lásd Dombszer menü). A harmadik katonai felmérés (1872-1884) csak annyi újdonsággal szolgál, hogy feltűnnek a pannonhalmi apátság helybeli majorjának épületei. A legutolsó, 1941-es katonai térkép már a maihoz közeli állapotokat rögzít. Kialakult a Szent László utca, és a Petőfi, Jókai utcák a vasútvonalig. Szembenéző házsorok látszanak a Tatay utcában. Hiányzik ugyanakkor a Honvéd és Dózsa utca. Utcaneveket 1911-től ismerünk - az egyházi anyakönyvek alapján legalábbis.

Bakonytamási településszerkezetében jól elválik egymástól a régi, több évszázados településmag, és az újonnan, a 20. század folyamán épült "telep"-ek. Előbbi utcái kanyargósak, szabálytalanok, utóbbiak nyílegyenesek és a falu peremén találhatók. A telepek közül kronológiai rendben haladva a Tatay és Szent László utcák kezdtek benépesülni a 20. század elején, mégpedig a Tatay család értékesített földbirtokán. A Tatay utcában előfordult, hogy több testvér egymás melletti és egymással szembeni telkekre költözött. Ez a gyakorlat a Kárpát-medence más részein ismeretes "hadas település" irányába mutat, azonban, hogy itt valóban erről volt-e szó, erre nézve további vizsgálatokra volna szükség. 1913-ban a pannonhalmi apátság eladta a határban birtokolt földjeit, ezáltal megnyílt a lehetőség a falu nyugati irányú terjeszkedésére, a Petőfi és Jókai utcák kiépülésére. A régi településmagban ritkábban, a telepeken gyakrabban építkeztek "amerikás" pénzből. Erre Tatay Sándortól adat van a Szent László és a Petőfi utcákra nézve is. Utóbbival kapcsolatban a harmincas évek végén született Zápor című regényében így ír: "Ezalatt kiértek az új faluba. Domboldalba felmászó piros tetős házak voltak itt szétszórva. Utcát még nem alkottak. Sok közülük még fel sem épült egészen. - Érdekes, hogy ezek az új házak nagyjából sem hasonlítanak a falu régi épületeihez - jegyezte meg a tanácsos. - Nem csoda - felelte Dezső -, ezek mind világlátott emberek lakásai. Azt hiszem, kettő sincs ezen a domboldalon, amelyik ne Amerikából hozott pénzen épült volna." A Jókai utca ("Bundavár") Petőfivel párhuzamos szakaszának első épületei az 1925-ben megalapított Falusi Kislakásépítési Szövetkezet és az Országos Nép- és Családvédelmi Alap 1941-1943 közötti építési programjának típustervei alapján készültek. Az utcanyitás utolsó fázisába tartozik a Honvéd utca ("Zsivántelep") és a Dózsa utca. Ezek a második világháború után az evangélikus egyháztól elvett földön (Pap-tag) létesültek.

Újabb utcák nyitását az egyre gyarapodó népesség már jóval korábban is megkövetelte volna, azonban az eltartóképesség nem tette lehetővé, hogy a szűk határú falu a gazdák termőföldjeinek rovására terjeszkedjék. Ez csak az említett nagyobb földbirtokok értékesítésével valósult meg. Az addig fennálló szorongatott helyzetben úgy oldották meg a lakhatási gondokat, hogy egy telekre több család - leggyakrabban kettő, három, ritkán négy is - települt le, akik nem is feltétlenül álltak rokonságban egymással. A telepekre zömmel ez a bezsúfolódott lakosság költözött ki, így ettől fogva vált az gyakorlattá, hogy a portákon a családoknak nem kell osztozkodniuk senkivel. Egy-két kivételre azonban még a múlt század kilencvenes éveiben is akadt példa.

Községünkben Vajkai Aurél, a veszprémi múzeum későbbi tudós igazgatója a II. világháborút megelőző években (1937-39) végzett építészeti kutatásokat. (A Néprajzi Múzeum megbízásából 1966-ban Erdélyi Zoltán is felmért három régi parasztházat.) Vajkai a másik technológiát, a tömésfalat községünkben újabb, de a helyiek által kevésbé jónak tartott megoldásnak írja 1940-ben megjelent tanulmányában. Ennél a technológiánál az építőanyagként hasznosított sarat kevés szalmával "kaloda" vagyis zsalu között "zupálva", tömködve építik fel a falat.

A ma is fennálló régi épületek leggyakrabban vályogtéglából és égetett téglából készültek. A "válogot" annak idején a szomszédos Pápateszérről szerezték be. A vályogvető cigányok a mai téglagyár területén működtek. Előfordult, hogy szükség szerint olyan építőanyagból építkeztek, ami éppen rendelkezésre állt. Azaz egyetlen háznak lehettek kő, vályog, és töméses falszakaszai is. A hegyvidékre jellemző faépítkezés, a boronafal nálunk nincs jelen.

A jellemző házalaprajz egysoros és háromosztatú volt: szoba-konyha-kamra felosztással. E helyiségeket régen "derekak"-nak hívták. Vajkai Aurél már csak a szájhagyományból, bizonytalanul, de rögzítette a parasztház egy egykor meglévő archaikus típusát, az ún. "előkamrás ház"-at. A kamrát "kaliánnak" is nevezték. Ennél a típusnál nem szoba, hanem a kiskamra vagy kalián volt az első helyiség, ami azonban a ház szélességének csupán felét foglalta el. Másik fele beépítetlen terület, tulajdonképpen fedett belépő volt, melyet tréfásan "szerbuszaljá"-nak hívtak. Az első- vagy tisztaszoba egyetlen ablaka így védett helyre nézett. Ezeknél a házaknál nem volt oromfal, hanem egyszerűen lekontyolták a tetőt ("farazat").

Az előkamrás házak mellett a régebbi, hagyományos háromosztatú házaknak, továbbá a szegényebbek házainak is csak egyetlen ablaka nézett az utcára. Ha a tető elöl nem kontyos volt, hanem oromzatos, az oromzat anyaga jellemzően tapasztás nélküli vesszőfonat (ez önmagában is biztosította a padlás szellőzését) vagy deszka volt. Mindkét esetben alakítottak ki szellőzőnyílást is. A deszkaoromzaton például szív alakú szellőzőknek is maradt fenn emléke.

A 20. század fordulója körül épített parasztházak külső képe így nézett ki: fehérre meszelt utcai homlokzat, rajta két ablak, mellette bejárati ajtó, felettük egyenlő szárú háromszöget bezáró oromfal, vagyis "tüzfal", téglából rakott, csipkés szegéllyel.

Községünkben ritkább volt a parasztbarokk házoromzat. Az ezredfordulót kettő érte meg. Ma már csak egy látható, igényesen felújított állapotban.

A födém vonalában gyakran téglából kirakott párkány futott. Ez azt a célt szolgálta, hogy az esővíz ne csurogjon az ablakba. A házak elejéhez farudakból korlátot ácsoltak, hogy a naponta kijáró állatok ne tehessenek kárt a falon.

A ház utcai bejárata a derekak előtt húzódó fedett folyosóra, a "gádor"-ra nyílott. (A tornác szót az itteni lakosság nem használta.) A gádor végében a padlásfeljáró volt. A padlást régen "hí"-nak (héjnak) nevezték. A tető gádor feletti részét tartósabb építőanyagból felhúzott oszlopok, vagy faoszlopok tartották. Ritkábban előfordult, hogy az oszlopok közét felfalazták - ez volt a mellvéd. (A mellvéd megvédte a gádort az eső beverésétől és a háziállatok garázdálkodásától. Konyhaajtóval szembeni részére lécből készült félajtót helyeztek.) Községünkben a gádor kialakításánál általában hiányoznak a virtuózabb építészeti megoldások. Helyesen állapítja meg Tatay Sándor: "Bakonytamásin nem ismeretesek a jellegzetesen Bakony-vidéki, oszlopos, ívelt tornácos házak." (Néhány azért előfordult, például a Széchenyi utca 29. szám alatti, 1968-ban lebontott házon.) A gádorból alapesetben csak egyetlen ajtó nyílt, mégpedig a konyhába. Régebben minden helyiségnek külön ajtaja volt, ami a ház kezdetleges füstelvezetésével volt összefüggésben. Erről alább még lesz szó. Később csak akkor került még egy ajtó a konyhaajtón túlra, ha már megtoldották a házat egy kamraszerű helyiséggel. Erre azért volt szükség, mert bár a háromosztatú háznál a konyhát követő helyiség elvileg kamrának készült, de valójában azt használták hálószobaként.

Az első szobát, vagyis a tisztaszobát Tatay Sándor így írja le: "A szobák legjellegzetesebb bútora volt a négyszögletes keményfa asztal a sarokban, és mellette a falnál derékszöget alkotó pad. Lakásul nem használt tisztaszoba a régebbi időben is akadt, az első szoba volt ez, a család a konyhában, és a hátsó szobában élt. És a legtöbb helyen volt ágy, amely nem annyira használatra, mint az ágyneműk felhalmozására szolgált. A keveset használt, csak inkább vendégfogadáskor kinyitott tisztaszoba újra megjelent a jobb módúak modern házaiban." A szoba padlózata döngölt földes volt. Födémje deszkából, "palló"-ból készült, melyet középen a mestergerenda segített tartani. A mestergerendába szokás volt bevésni az építtető család nevét, és az építés idejét. 1966-ban Erdélyi Zoltán néprajzkutató 1818-as és 1865-ös évszámmal ellátott mestergerendákat jegyzett fel.

Az első szobát követte a konyha, amely a tüzelőberendezés miatt a kutató számára az épület legizgalmasabb helyisége. Régen füstöskonyhás házak voltak. Ez azt jelentette, hogy nem építettek kéményt, hanem a fűtés és főzés során keletkező füst a konyhaajtón, esetleg a födémbe vágott nyíláson át távozott. Rendkívül egészségtelen megoldás volt ez. Ilyen házról megemlékezik Vajkai Aurél, és előzményként utal rá Tatay Sándor is: "Alacsony, fehér ház volt Köményék régi tanyája is. Mohás, megzöldült zsúpfedele majd a földig ért. A gerincén megroggyant, sárfalai rücskösek, hullámosak voltak. Látszott, hogy még abból az időből maradt, mikor az ajtón szokták kiereszteni a füstöt. A ráerőszakolt merev kémény sehogy sem illett a vén ház áramvonalához." Tatay szerint az utolsó ilyen füstöskonyhás ház a falu Pápateszér felőli legszélső háza volt, a Kossuth utca 54. szám alatt. Vaskos téglakéménye itt is azt jelzi, hogy utólag építették.

Ezek a szabadkéményesre átalakított, vagy már eleve így épített tüzelőberendezések egyaránt lehettek cserényfalúak, de épülhettek téglából is. Előbbi esetben az egész építmény - a kéménnyel egyetemben - cserényfalú volt. A szabadkéményes kialakításnál a konyha két részre tagolódott. Hátsó, bolthajtással elválasztott része szolgált a tűzhelynek.

A boltozat felül elkeskenyedett és a kéményben folytatódott. A konyhának ebben a hátsó részében volt a katlan, a kemence, a kiskemence, a takaréktűzhely vagyis a "sporhelt" (sparherd), valamint a fal két oldalában a padka, ahol még szabad tűzön is főztek. Az edényeket ilyenkor vaslábak tartották a tűz felett. (Innen ered a lábos edény elnevezés.) A bolthajtásos térelválasztással elérték, hogy a füst ne terjengjen az egész konyhában.

Nem esett még szó a házak tetőzetéről. A tetőformák közül a nyeregtető volt a legelterjedtebb. Az igazán régi házaknál még nem volt oromzat sem, hanem a tetőt a ház elején és hátulján is farazatban lekontyolták. A tetőfedés anyaga régen a "zsupp" volt, ami rozsszalmát jelent. A község növénytermesztésében ugyanis korábban jóval nagyobb jelentősége volt a rozsnak. (Ez a homokos-agyagos talajjal is összefüggésben van. - A kenyeret itt rozslisztből sütötték.) A zsúptető az utcafronton kissé túlnyúlt a házon, ezt a részt "eszterá"-nak, csöpögőnek mondták. Mivel ez a fedőanyag rendkívül tűzveszélyes volt, a modernizáció előrehaladtával áttértek a cseréptetőre. A faluban 1909-ben volt nagyobb tűzvész, amikor 18 lakóház égett le. Először a faluközpontban lakó módosabb gazdák tértek át a cserépre, majd elterjedt faluszerte. Viszont ez lassú folyamat volt. Még a II. világháború helyi harcai idején is van adat arról, hogy a Rákóczi utcában voltak szalmafedeles házak, melyek leégtek. A nád, mint tetőfedő anyag, inkább a nagyobb vizekhez közel fekvő településeken dívott. A tetőfedő anyagot főleg szelemenes, vendégszelemenes kialakítású tetőszék tartotta. RÉSZLETEZNI

A fentiekben vázolt alaprajzi típustól volt néhány eltérő is, jellemzően a templom körül. Ilyen ún. utcafrontos (kereszt, fordított) L-betűt formázó, már polgári ízlés szerint épült épület volt a paplak és az ún. Gabnai-ház, ami a Battyhány grófok valamely helyi tisztségviselőjének háza és hivatala volt, s valamikor a 18. században épülhetett. Sajnos az ezredforduló tájékán lebontották.

Ilyen lehetett a paplak szomszédságában, a jelenlegi községháza helyén álló egykori urasági vendégfogadó is. Ezek az immár kétsoros, vagyis az utcára két helyiséggel, 4-5 ablakkal néző, vakolatdíszes házak a telepeken jennek meg újra a 20. században.

A 20. század közepén a két utolsó utca megnyitásával majdhogynem egy időben, megkezdődik a modernizáció is. Ennek két fő útja van: az egyik, hogy a régi parasztházakat lebontják, és ún. 10x10-es kockaházakat építenek. A másik, hogy megmarad a parasztház, de átalakítják. Az átalakításnak is két fajtája lehet. Az egyik lehetőség szerint tűzfalát lebontják, és helyette lekontyolt cseréptetőt kap az utcafronti rész. Az utcára néző két ablakot általában egyetlen nagy, háromszárnyas ablakra cserélik ki. A másik lehetőség, hogy az iménti jellemzők mellett L alakúra alakítják az épületet, azaz az első szoba mellé még egyet építenek. A falra meszelés helyett színes kőpor kerül.

Az ötvenes évektől új utcát nem nyitnak. A házépítések száma a kilencvenes évekre fokozatosan lecsökken, az ezredforduló táján már elvétve építenek új házat. Manapság inkább a régebbi házak felújítása, komfortosítása a jellemző.