Dombszeri Mindenes Gyűjtemény
Németh Tibor helytörténeti ismeretterjesztő oldala

Település és építészet

Vázlat (2017)



A településszerkezet kialakulása és fejlődése napjainkig

Bakonytamási 12 utcából álló halmaztelepülés, jelenlegi kiterjedését a múlt század ötvenes éveire érte el. Településszerkezetének kialakulása több ciklusban történt, melyek között hosszabb eseménytelen időszakok voltak. A falu először a tatárjárás után két évtizeddel, 1262-ben bukkan fel egy oklevélben. Legrégibb része nyilvánvalóan a mai evangélikus templom körül lehetett. (E templom előzményének létezésére az első közvetett bizonyíték 1524-ből van, ekkor a plébánost említik. 1711-től az evangélikusok használják, de a 18. század második felében lezajlott egyházlátogatások még középkori katolikus nyomokat: boltozatot, Fájdalmas Szűz-freskót és sekrestyeromokat rögzítenek.) Az ország három része szakadásával a falu megszenvedi a török betöréseket. Pusztítás, menekülés és visszatérés, újjáépítés ekkor a sors. Már 1531-ben 22 portát feléget a török. Innentől kezdve a bizonytalanság miatt sorvad a falu, néha teljesen puszta. A 17. század első felében csak 1-2 portája adózik.


A településszerkezetről, annak változásáról térképek legkorábban csak másfél évszázad múlva tájékoztatnak. Az első katonai felmérés 1780-1784 között zajlott. Ez alapján tudható, hogy már ekkorra kialakult a mai Kossuth, Széchenyi, Rákóczi (Széchenyivel párhuzamos rész) utcák vonalvezetése. Elszórtan épületeket láthatunk az Árpád, Erzsébet, Batthyány utcákban is. A második katonai felmérés térképén (1819-1869) kialakultként tűnik fel az Árpád és az Erzsébet utca, valamint a Rákóczi utca Kossuthtal párhuzamos szakasza (a "köz" vagy "Prósza-köz") és a Batthyány utca nyugati házsora. (A keletin 1860-ban az alsó káposztáskertet jelöli a telekjegyzőkönyvi térkép.) Feltűnik a temető is, amely Mária Terézia (1740-1780) rendeletének következtében került ki a templomkertekből a települések szélére. Ebből az időszakból már megfelelő méretarányú kataszteri térképek is rendelkezésre állnak, amelyek a lakó- és gazdasági épületeket pontosabban tüntetik fel. Az épületek méreteiből az ott lakók számáról és anyagi helyzetéről nyerhetünk információkat. Az 1857-ben készült kataszteri térképen az látszik, hogy a legnagyobb épületek a Kossuth és Széchenyi utcákban, és a Rákóczi utca Kossuth utcával párhuzamos részén vannak. Ezek lehettek a legmódosabb gazdák telkei. A legkisebb házak a mai Árpád, Erzsébet, Batthyány utcákban fordulnak elő. Ezek a tények megerősítik Somogyi Gyula megállapításait, amelyeket szűk évszázaddal későbbi emlékeiből írt le (lásd Dombszer menü). A harmadik katonai felmérés (1872-1884) csak annyi újdonsággal szolgál, hogy feltűnnek a pannonhalmi apátság helybeli majorjának épületei. A legutolsó, 1941-es katonai térkép már a maihoz közeli állapotokat rögzít. Kialakult a Szent László utca, és a Petőfi, Jókai utcák a vasútvonalig. Szembenéző házsorok látszanak a Tatay utcában. Hiányzik ugyanakkor a Honvéd és Dózsa utca. Utcaneveket 1911-től ismerünk - az egyházi anyakönyvek alapján legalábbis.

Bakonytamási településszerkezetében jól elválik egymástól a régi, több évszázados településmag, és az újonnan, a 20. század folyamán épült "telepek". Előbbi utcái kanyargósak, utóbbiak nyílegyenesek és a falu peremén találhatók. A telepek közül kronológiai rendben haladva a Tatay és Szent László utcák kezdtek benépesülni a 20. század elején, mégpedig a Tatay család értékesített földbirtokán. A Tatay utcában előfordult, hogy több testvér egymás melletti és egymással szembeni telkekre költözött.  Ez a gyakorlat a Kárpát-medence más részein ismeretes "hadas település" irányába mutat, azonban hogy itt valóban erről volt-e szó, erre nézve további vizsgálatokra volna szükség. 1911-től a pannonhalmi apátság eladta a határban birtokolt földjeit, ezáltal megnyílt a lehetőség a falu nyugati irányú terjeszkedésére, a Petőfi és Jókai utcák kiépülésére. A régi településmagban ritkábban, a telepeken gyakrabban építkeztek "amerikás" pénzből. Erre Tatay Sándortól adat van a Szent László és a Petőfi utcákra nézve is. Utóbbival kapcsolatban a harmincas évek végén született Zápor című regényében így ír: "Ezalatt kiértek az új faluba. Domboldalba felmászó piros tetős házak voltak itt szétszórva. Utcát még nem alkottak. Sok közülük még fel sem épült egészen. - Érdekes, hogy ezek az új házak nagyjából sem hasonlítanak a falu régi épületeihez - jegyezte meg a tanácsos. - Nem csoda - felelte Dezső -, ezek mind világlátott emberek lakásai. Azt hiszem, kettő sincs ezen a domboldalon, amelyik ne Amerikából hozott pénzen épült volna." A Jókai utca ("Bundavár") Petőfivel párhuzamos szakaszának első épületei az 1925-ben megalapított Falusi Kislakásépítési Szövetkezet és az Országos Nép- és Családvédelmi Alap 1941-1943 közötti építési programjának típustervei alapján készültek. Az utcanyitás utolsó fázisába tartozik a Honvéd utca ("Zsivántelep") és a Dózsa utca. Ezek a második világháború után az evangélikus egyháztól elvett földön (Pap-tag) létesültek.

Újabb utcák nyitását az egyre gyarapodó népesség már jóval korábban is megkövetelte volna, azonban az eltartóképesség nem tette lehetővé, hogy a szűk határú falu a gazdák termőföldjeinek rovására terjeszkedjék. Ez csak az említett nagyobb földbirtokok értékesítésével valósult meg. Az addig fennálló szorongatott helyzetben úgy oldották meg a lakhatási gondokat, hogy egy telekre több család - leggyakrabban kettő, három, ritkán négy is - települt le, akiknek nem is feltétlenül kellett rokonságban állniuk egymással. A telepekre zömmel ez a bezsúfolódott lakosság költözött ki, így ettől fogva vált az gyakorlattá, hogy a portákon a családoknak nem kell osztozkodniuk senkivel. Egy-két kivételre azonban még a múlt század kilencvenes éveiben is akadt példa.


Lakóházak építészete

A falu régi településmagján a legősibb falazat a sövényfal vagy cserényfal volt, amit a szakmai közvélemény leggyakrabban paticsfalnak nevez. A házat gerendaváz tartotta, melybe függőlegesen karókat állítottak. Ezeket vesszővel vízszintesen körülfonták, s a végén betapasztották polyvás-törekes-agyagos sárral. A sarat a végén lesimították, majd amikor kiszáradt a fal, bemeszelték. Ezt a technológiát térségünkből a 20. század elején megjelent nyelvészeti monográfiák (Beke Ödön: A pápavidéki nyelvjárás, Bp. 1905, Horváth Endre: A bakonyalji nyelvjárás, Bp., 1906) már nem használt régiségnek tüntetik fel. Az ezredforduló után a Vörösi-szőlőhegy egyik régi kis épületében sikerült még tetten érnem. Ez azt mutatja, hogy a túlhaladott technológiák továbbélését a kevésbé igényes gazdasági épületek biztosíthatják.

Az említett nyelvészeti monográfiáik ismert építészeti eljárásként tüntetik fel a "föcskerakást" és a tömésfalat. Előbbi, a fecskerakás úgy készült, hogy a szalmával kevert sarat villával egymásra rakták, majd elegyengették, simították, meszelték.

Tömésfal bontása 2011-ben (Kossuth u. 54., Saját felvétel)



Községünkben Vajkai Aurél, a veszprémi múzeum későbbi tudós igazgatója a II. világháborút megelőző években (1937-39) végzett építészeti kutatásokat. (A Néprajzi Múzeum megbízásából 1966-ban Erdélyi Zoltán is felmért három régi parasztházat.) Vajkai a másik technológiát, a tömésfalat, községünkben újabb, de a helyiek által kevésbé jónak tartott megoldásnak írja 1940-ben megjelent tanulmányában. Ennél a technológiánál az építőanyagként hasznosított sarat kevés szalmával "kaloda" vagyis zsalu között "zupálva", tömködve építik fel a falat.

A Batthyány és Tatay utcák közötti dűlőútra, a "Becerít" útra épített egyetlen - mára lebontott - lakóház 2002-ben. Részben tömésfallal épült. (Helyrajzi szám 149., Saját felvétel)


A ma is fennálló régi épületek leggyakrabban vályogtéglából és égetett téglából készültek. A "válogot" annak idején a szomszédos Pápateszérről szerezték be. A vályogvető cigányok a mai téglagyár területén működtek. Előfordult, hogy szükség szerint olyan építőanyagból építkeztek, ami éppen rendelkezésre állt. Azaz egyetlen háznak lehettek kő, vályog, és töméses falszakaszai is. A hegyvidékre jellemző faépítkezés, a boronafal nálunk nincs jelen.

A jellemző házalaprajz egysoros és háromosztatú volt: szoba-konyha-kamra felosztással. E helyiségeket régen "derekak"-nak hívták. Vajkai Aurél már csak a szájhagyományból, bizonytalanul, de rögzítette a parasztház egy egykor meglévő archaikus típusát, az ún. "előkamrás ház"-at. A kamrát "kaliánnak" is nevezték. Ennél a típusnál nem szoba, hanem a kiskamra vagy kalián volt az első helyiség, ami azonban a ház szélességének csupán felét foglalta el. Másik fele beépítetlen terület, azaz fedett belépő volt, melyet "szerbuszaljának" hívtak. Az első- vagy tisztaszoba egyetlen ablaka így védett helyre nézett. Ezeknél a házaknál nem volt oromfal, hanem egyszerűen lekontyolták a tetőt ("farazat").

Az előkamrás házak mellett a régebbi, hagyományos háromosztatú házaknak, továbbá a szegényebbek házainak is csak egyetlen ablaka nézett az utcára. Ha a tető elöl nem kontyos volt, hanem oromzatos, az oromzat anyaga jellemzően tapasztás nélküli vesszőfonat (ez önmagában is biztosította a padlás szellőzését) vagy deszka volt. Mindkét esetben alakítottak ki szellőzőnyílást is. A deszkaoromzaton például szív alakú szellőzőknek is maradt fenn emléke.

A 20. század fordulója körül épített parasztházak külső képe így nézett ki: fehérre meszelt utcai homlokzat, rajta két ablak, mellette bejárati ajtó, felettük egyenlő szárú háromszöget bezáró oromfal vagyis "tüzfal", téglából rakott, csipkés szegéllyel.

A legjellemzőbb oromzattípussal épült parasztház 1914-ből. A polgári ízlést mutató vakolatdíszek ezen a háztípuson nálunk ritkábban fordulnak elő. 2000-es évek. (Tatay u. 4., Saját felvétel)




Községünkben ritkább volt a parasztbarokk házoromzat. Az ezredfordulót kettő érte meg. Ma már csak egy látható, igényesen felújított állapotban.

"Klevelandi" pénzen az 1920-as években épült, mára lebontott barokk oromzatú lakóház 2000-ben (Rákóczi u. 3., Saját felvétel)


Falusi vendégházként funkcionáló, 1908-ban épült barokk oromzatú lakóház napjainkban (Hathalom Vendégház, Kossuth u. 38.)



A födém vonalában gyakran téglából kirakott párkány futott. Ez azt a célt szolgálta, hogy az esővíz ne csurogjon az ablakba. A házak elejéhez farudakból korlátot ácsoltak, hogy a naponta kijáró állatok ne tehessenek kárt a falon.

A ház utcai bejárata a derekak előtt húzódó fedett folyosóra, a "gádor"-ra nyílott. (A tornác szót az itteni lakosság nem használta.) A gádor végében a padlásfeljáró volt. A padlást régen "hí"-nak (héjnak) nevezték. A tető gádor feletti részét tartósabb építőanyagból felhúzott oszlopok, vagy faoszlopok tartották. Ritkábban előfordult, hogy az oszlopok közét felfalazták - ez volt a mellvéd. (A mellvéd megvédte a gádort az eső beverésétől és a háziállatok garázdálkodásától. Konyhaajtóval szembeni részére lécből készült félajtót helyeztek.) Községünkben a gádor kialakításánál általában hiányoznak a virtuózabb építészeti megoldások. Helyesen állapítja meg Tatay Sándor: "Bakonytamásin nem ismeretesek a jellegzetesen Bakony-vidéki, oszlopos, ívelt tornácos házak." (Néhány azért előfordult, például a Széchenyi utca 29-ben 1968-ban lebontott házon.) A gádorból alapesetben csak egyetlen ajtó nyílt, mégpedig a konyhába. Régebben minden helyiségnek külön ajtaja volt, ami a ház kezdetleges füstelvezetésével volt összefüggésben. Erről alább még lesz szó. Később csak akkor volt még egy ajtó a konyhaajtón túl, ha már megtoldották a házat egy kamraszerű helyiséggel. Erre azért volt szükség, mert bár a háromosztatú háznál a konyhát követő helyiség elvileg kamrának készült, de valójában azt használták hálószobaként.

Az első szobát, a tisztaszobát Tatay Sándor így írja le: "A szobák legjellegzetesebb bútora volt a négyszögletes keményfa asztal a sarokban, és mellette a falnál derékszöget alkotó pad. Lakásul nem használt tisztaszoba a régebbi időben is akadt, az első szoba volt ez, a család a konyhában, és a hátsó szobában élt. És a legtöbb helyen volt ágy, amely nem annyira használatra, mint az ágyneműk felhalmozására szolgált. A keveset használt, csak inkább vendégfogadáskor kinyitott tisztaszoba újra megjelent a jobb módúak modern házaiban." A szoba padlózata döngölt földes volt. Födémje deszkából, "pallóból" készült, melyet középen a mestergerenda segített tartani. A mestergerendába szokás volt bevésni az építtető család nevét, és az építés idejét. 1966-ban Erdélyi Zoltán néprajzkutató 1818-as és 1865-ös évszámmal ellátott mestergerendákat jegyzett fel.

Az első szobát követte a konyha, amely a tüzelőberendezés miatt a kutató számára az épület legérdekesebb helyisége. Régen füstöskonyhás házak voltak. Ez azt jelentette, hogy nem építettek kéményt, hanem a fűtés és főzés során keletkező füst a konyhaajtón, esetleg a födémbe vágott nyíláson át távozott. Rendkívül egészségtelen megoldás volt ez. Ilyen házról megemlékezik Vajkai Aurél, és előzményként utal rá Tatay Sándor is: "Alacsony, fehér ház volt Köményék régi tanyája is. Mohás, megzöldült zsúpfedele majd a földig ért. A gerincén megroggyant, sárfalai rücskösek, hullámosak voltak. Látszott, hogy még abból az időből maradt, mikor az ajtón szokták kiereszteni a füstöt. A ráerőszakolt merev kémény sehogy sem illett a vén ház áramvonalához." Tatay szerint az utolsó ilyen füstöskonyhás ház a falu Pápateszér felőli legszélső háza volt, a Kossuth utca 54. szám alatt. Vaskos téglakéménye itt is azt jelzi, hogy utólag építették.

A falu talán legutolsó füstöskonyhás háza, már átalakított állapotában, 2011-es lebontása előtt (Kossuth u. 54., Saját felvétel)


Ezek a szabadkéményesre átalakított, vagy már eleve így épített tüzelőberendezések ugyanúgy lehettek cserényfalúak és épülhettek téglából is. Előbbi esetben az egész építmény cserényfalú volt, beleértve a kéményt is. A szabadkéményes kialakításnál a konyha két részre tagolódott. Hátsó, bolthajtással elválasztott része a szolgált a tűzhelynek.


Egykori szabadkéményes konyha átalakított állapotában, amikor a boltozatot meghagyták, bemeszelték, s a kéménynyílást befalazták. 2010-es évek. (Kossuth u. 32., Saját felvétel)


A boltozat felül elkeskenyedett és a kéményben folytatódott. A konyhának ebben a hátsó részében volt a katlan, a kemence, a kiskemence, a takaréktűzhely vagyis a "sporhelt" (sparherd), valamint a fal két oldalában a padka, ahol még szabad tűzön is főztek. Az edényeket ilyenkor vaslábak tartották a tűz felett. (Innen ered a lábos edény elnevezés.) A bolthajtásos térelválasztással elérték, hogy a füst ne terjengjen az egész konyhában.


Vajkai Aurél rajza egy bakonytamási szabadkéményes konyha tüzelőberendezéséről. Jelmagyarázat balról jobbra haladva: Ka=katlan, T=tűzhely, KB=kéményboltozat, SP=sparherd, KK=kiskemence, T=tűzhely (A kép talán kissé csalóka, természesen a tüzelőberendezés teljes egészében a boltív alatt van.)


A konyhákat később átalakították, fém takaréktűzhelyet, gáztűzhelyet állítottak üzembe. A boltozatos hátsó részt gyakran lefalazták, a boltozatot lebontották. Így nyertek spájzt, tárolóhelyiséget. A kemencét néhol a gádor végében építették fel újra.

Egykori szabadkéményes konyha átalakított állapotában, amikor a boltozatot elbontották és síkfödémmel váltották ki. Az ajtónyílás az egykori boltozat alatt elhelyezkedő tüzelőberendezés helyén kialakított tárolóhelyiségbe vezet. A fazék felett még megfigyelhető a boltozat kiinduló szakasza. 2000-es évek. (Jókai u. 4., Saját felvétel)


Gádor végébe kikerült kemence. 2000-es évek. (Tatay u. 12., Saját felvétel)


A szobák fűtése újabban a konyha felől történt, ami már valóban tiszta megoldás volt. Az első szoba konyha felőli sarkában zöldmázas, általában hasáb alakú szemeskályha állt, de előfordult, hogy ugyanitt ugyanebből az anyagból takaréktűzhelyet rakattak. Sőt, Vajkai Aurél még szobai banyakemencéről is tudott, ami mellé nem ültek, hanem álltak, ha melegedni akartak. Leírása szerint tűzhely vette körül - amit padkának kell értenünk. A nyílása előtt lévő tűzpadkát póciknak mondták, a kb. 120 cm magas négyszögletes vályogkemence-típust pedig dórinak vagy dorkónak.

Nem esett még szó a házak tetőzetéről. A tetőformák közül a nyeregtető volt a legelterjedtebb. Az igazán régi házaknál még nem volt oromzat sem, hanem a tetőt a ház elején és hátulján is farazatban lekontyolták. A tetőfedés anyaga régen a "zsupp" volt, ami rozsszalmát jelent. A község növénytermesztésében ugyanis korábban jóval nagyobb jelentősége volt rozsnak. (Ez a homokos-agyagos talajjal is összefüggésben van. - A kenyeret itt rozslisztből sütötték.) A zsúptető az utcafronton kissé túlnyúlt a házon, ezt a részt eszterának, csöpögőnek mondták. Mivel ez a fedőanyag rendkívül tűzveszélyes volt, a modernizáció előrehaladtával áttértek a cseréptetőre. A faluban 1909-ben volt nagyobb tűzvész, amikor 18 lakóház égett le. Először a faluközpontban lakó módosabb gazdák tértek át a cserépre, majd elterjedt faluszerte. Viszont ez lassú folyamat volt. Még a II. világháború helyi harcai idején is van adat arról, hogy a Rákóczi utcában voltak szalmafedeles házak, melyek elégtek. A nád, mint tetőfedő anyag inkább a nagyobb vizekhez közel fekvő településeken dívott. A tetőfedő anyagot főleg szelemenes, vendégszelemenes kialakítású tetőszék tartotta. RÉSZLETEZNI

A fentiekben vázolt alaprajzi típustól volt néhány eltérő is, jellemzően a templom körül. Ilyen ún. utcafrontos (kereszt, fordított) L-betűt formázó, már polgári ízlés szerint épült épület volt a paplak és az ún. Gabnai-ház, ami a Battyhány grófok valamely helyi tisztségviselőjének háza és hivatala volt, s valamikor a 18. században épülhetett. Sajnos az ezredforduló tájékán lebontották.

Az ún. Gabnai-ház (Kossuth u. 6.) az 1980-as évek közepén (Esztergomi István gyűjteményéből)


Ilyen lehetett a paplak szomszédságában, a jelenlegi községháza helyén álló egykori urasági vendégfogadó is. Ezek az immár kétsoros, vagyis az utcára két helyiséggel, 4-5 ablakkal néző, vakolatdíszes házak a telepeken jennek meg újra a 20. században.

A 20. század első évtizedeiben épült utcafrontos ház az egyik telepen, 2000-ben (Tatay u. 8., Saját felvétel)


A 20. század közepén a két utolsó utca megnyitásával majdhogynem egy időben, megkezdődik a modernizáció is. Ennek két fő útja van: az egyik, hogy a régi parasztházakat lebontják, és ún. 10x10-es kockaházakat építenek. A másik, hogy megmarad a parasztház, de átalakítják. Az átalakításnak is két fajtája lehet. Az egyik lehetőség szerint tűzfalát lebontják, és helyette lekontyolt cseréptetőt kap az utcafronti a rész. Az utcára néző két ablakot általában egyetlen nagy, háromszárnyas ablakra cserélik ki. A másik lehetőség, hogy az iménti jellemzők mellett L alakúra alakítják az épületet, azaz az első szoba mellé még egyet építenek. A falra meszelés helyett színes kőpor kerül.

Az ötvenes évektől új utcát nem nyitnak. A házépítések száma a kilencvenes évekre fokozatosan lecsökken, az ezredforduló táján már elvétve építenek új házat. Manapság inkább a régebbi házak felújítása, komfortosítása jellemzőbb.


Gazdasági épületek építészete


A gazdasági épületek bemutatását  egy - nem is épülettel, inkább - építménnyel kell kezdenünk, ami nem az udvarban, hanem az utcán kapott helyet. Régen a ház előtt, földbe ásott, körte alakú gabonásvermeket alakítottak ki. Részleteiről sajnos Vajkai Aurél sem tudott már beszámolni, de a megoldás minden bizonnyal tűzvédelmi célokat szolgált. A gabonásvermek a Kárpát-medence más vidékein is elterjedtek voltak. Mielőtt beletöltötték a gabonát, néhol kiégették, máshol szalmával bélelték ki, a tetejére kocsikereket raktak, majd lesározták. Akadtak, amelyek közel négy méter mélyek és három méter szélesek voltak. Néhol nem az utcára, hanem a gádorba ásták le ezeket a vermeket. Ilyenre községünkből azonban nincs adat. Arról viszont van, hogy a ház alatt pince húzódhatott, amelynek lejárata szintén a gádorból nyílt.

Az első udvarban a lakóházzal átellenben sok helyen kőből, vályogból nyárikonyhát építettek. Első helyisége kamraként funkcionált, ahol az élelmezéshez szükséges holmikat tároltak. A padlás mellett itt is lógtak füstről levett oldal szalonnák, sonkák, kolbászok, konyhai eszközök, pince híján ászokfákon itt álltak a boroshordók. Itt volt a gabonáshombár, nem véletlen, hogy Erdélyi Zoltán egyszerűen "gabonásház"-ként nevezi meg a tamási nyárikonyhát. Aki méhészkedett, itt dolgozta fel a mézet is. A kamrát követő konyha helyiségben is építettek a lakóháznál leírt tüzelőberendezést. Ez azzal függött össze, hogy a lakóház konyháját időközben modernizálhatták (kemence lebontása), és az átalakítás után valahol meg kellett sütni a kenyeret. Az első udvar képéhez hozzátartozott még a kukoricagóré.

Nyári konyha kamrával a 2010-es években. (Széchenyi u. 14., Saját felvétel)


A község népe büszke volt a mezőgazdaságban elért eredményeire, munkájára sokat adott, sok pénzt is fektetett bele. Jellemző erre a hozzáállásra, hogy a gazdasági épületek nem ritkán jobb minőségű anyagokból készültek, mint maga a lakóház. Ezen épületek, tipikusan az istálló és újabban a pajta - a csűr itteni megfelelője -, a ház folytatásában következtek. Az istállóban kaptak helyet a háziállatok: a tehenek növendékeikkel, az ökrök, lovak. JÁSZOL Padlásán szénát tároltak. Ennek egyszerű le- és felhordását úgy oldották meg, hogy az istálló tetőzetébe egy függőleges ajtónyílást "kutyaólat" építettek be, amelyen keresztül könnyen az udvarra tudták leszórni a szükséges szénát.

"Kutyaól" az istálló felett a 2010-es években. (Széchenyi u. 17., Saját felvétel)


A pajta régen falábakon álló alkotmány lehetett, amelynek oldalát növényi szár, tetejét egyszerűen szalmakazal vagy "zsupp" alkotta. A már szóba hozott 1857-es kataszteri térképen az látható, hogy a mai Széchenyi u. 3., 7., 9., 10., 12., 13., 15., 16., 18. számú házaknál a pajták nem a ház folytatásában, hanem az udvar végén, keresztben állnak. Keresztben állnak továbbá a Kossuth utcán is, öt helyen. Tatay Sándort idézem: "...a pajta azonban módosabb régi házakban sok esetben keresztben áll az udvaron, akkora kapukkal elöl is, hátul is, hogy a szekér keresztüljuthat rajta. Deszkás az oldala, sövényfalas, esetleg názadott..." Ezek a - házaktól eltérő színnel jelölt - pajták egyáltalán nincsenek feltüntetve az Erzsébet, Árpád, Batthyány utcákban. Azaz ebben a falurészben kevésbé módos emberek laktak. Itt ismét utalnunk kell Somogyi Gyulának a Dombszer menüpontban közölt jellemzésére. Másutt a pajta az istálló folytatásában már oszlopokra épült, falát utóbb kő vagy deszka alkotta. A Vajkai Aurél által felmértek 7x13 és 8x15 méter alapterületűek voltak.

Pajta az istálló folytatásában, az 1930-as években. (Kossuth. 10., Németh Valéria gyűjteményéből)


Szilárd anyagokból épült pajta az istálló folytatásában. (Jókai u., id. Esztergályos Ferenc gyűjteményéből)


Tatay Sándor is, Vajkai Aurél is utal a tamási polyvásszínekre vagy törekesszínekre. Ezek a néha csak 5x8 méter alapterületű építmények ugyancsak az udvar végében álltak, általában elkülönülten, s a pajtához hasonlóan falábak alkották, melyre szalmát raktak. Azaz tetejét a ház magasságát jócskán meghaladó szalmakazal képezte. Ide kerültek a paraszti járművek, a törek, répa, néha még szarvasmarha is, ha az istállóban már nem volt hely.

Az udvartelek másik oldalán tyúkólak, disznóólak voltak. Utóbbiak régen fából készültek, hidasnak mondták őket.

A szőlőhegy építészete


Bakonytamási mára szinte teljesen elhagyott szőlőskertje a Vörösi-szőlőhegy, amely a 19. század első évtizedétől volt használatban. Régebben - a II. világháborút követő változásokig - a faluhatár Bakonyhoz közelebb eső részén, a Cser nevű dűlőút mentén is voltak szőlők. Ellentétben a Vörösivel, itt egy-két gazda pincét is ásatott. Ez a terület a régiek visszaemlékezése szerint kevésbé volt fagyveszélyes, mint a Vörösi, amely - mint Pesty Frigyes helynévgyűjteményéből tudhatjuk - azért Vörösi, mert a növények levelei tavasszal és ősszel a fagytól közönségesen elvörösödnek.  A hely adottságai tehát nem a legkiemelkedőbbek, noha nem messze fekszik a Pannonhalma-sokoróaljai borvidéktől. Bor - mint adónem - szerepel az úrbéres élet dokumentumai között, tehát több évszázados hagyományokra vezethető vissza. A polgári korszakban és a 20. században azonban a borászkodás csak mint kiegészítő "háztáji" üzem funkcionált, a lakosság megélhetésében nem játszott komolyabb szerepet.

Égetett téglából épített kunyhó kútágassal a Vörösi-szőlőhegyben. 2000-es évek. (Saját felvétel)


A Vörösiben a legtöbb szőlőbirtokhoz tartozott valamilyen, rendszerint tüzelőberendezéssel ellátott épület, de pincét alája nem ástak. Ezek az épületek nálunk elsősorban kis alapterületű, az időjárástól védő enyhhelyek voltak, nagy értéket nem tároltak bennük. A szőlőt a legtöbb gazda hazavitte, a borkészítés nagyrészt a faluban, háznál zajlott. A szőlőhegy épületei a legkülönfélébb anyagokból épültek, jellemzően a gazdaságnál egyéb építkezések utáni maradékanyagokból, bontási anyagokból. Saját kutatásom során vályogból, égetett téglából, terméskőből, és deszkából képzett falakat találtam. Sőt, a szőlőhegy tartotta fenn a környékünkön legrégebbinek, már a 20. század fordulóján is ősinek mondott eljárást, a cserényfalat.

A legősibbnek mondott technikával, cserényfallal épült szőlőhegyi kunyhó beomlott állapotában a 2000-es években. (Saját felvétel)


Vályogtéglából épült kunyhó a 2010-es években. (Saját felvétel)


Favázas gallykerítés, "fonott kerítés" a Vörösi-szőlőhegyben. 2000-es évek. (Saját felvétel)