Dombszeri Mindenes Gyűjtemény
Németh Tibor helytörténeti ismeretterjesztő oldala

Cikkek


Falulapunkba, a Bakonytamási Hírnökbe általában valamilyen évforduló esetén szoktam megjelentetni a lap terjedelméhez mérten rövid, csak a lényegre szorítkozó ismeretterjesztő írásokat. Alább olvashatók közülük a tamási vonatkozásúak. (A gerencséri és hathalmi érdekeltségűek a társhonlapokon érhetők el.)


Redl Antal, községünk 1848-49-es vértanúja

Bakonytamási Hírnök, XV. évf. I. szám, 2018. 42-43. p.

Idén, a forradalom és szabadságharc 170. évfordulója alkalmából megemlékezés zajlott három tamási nemzetőr: Mazai Vági Márton, Németh Imre és Tatay Sámuel sírjánál. Sajnos további 52 társuk esetében ezt már nem lehetett megtenni: sírhalmuk, fejfájuk az idő martalékává lett. Ahogy nyughelyük ismeretlen, nem ismerjük élettörténetüket sem. Hazatértek-e a csatákból, helyben nyugszanak-e mindannyian, vagy hősi halottként, de elfeledve valahol a Kárpát-medencében? Nem tudható. Az viszont egészen biztos, hogy községünknek legalább egy hősi halottja mindenképpen van ezekből az időkből. Ő nem harc közben esett el, hanem az osztrákok végezték ki, s mártíromsága a szabadságharc eseményeinek időrendje szempontjából nevezetes. Név szerint Redl Antalról van szó, akinek története leginkább pápai és Pápa környéki egyházi személyek korabeli feljegyzéseiből maradt ránk. Az eset napjainkban is számon tartott eseménye szabadságharcunknak.

Redl Antal nem nemzetőr volt, hanem a Győr megyei ún. Mednyánszky-szabadcsapatnak volt tagja. Hogy miért a győrinek, annak az a magyarázata, hogy a Kossuth Lajos által mozgó gerillacsapatok szervezésére közzétett országos felhívás Veszprém vármegyében - bár több kísérlet is történt - eredménytelen lett. Ebből kifolyólag a Bakony északi oldalát és előterét is a szomszéd megyei, mintegy 150-200 tagú egység ellenőrizte. Az erdős hegyvidék kiváló természetes fedezéket jelentett az effajta hadviseléshez: gyorsan ki lehetett törni, s utána visszavonulni. A csapat rajtaütéseivel érzékeny veszteségeket tudott okozni a császáriaknak.

Redl halálának körülményei vázlatosan a következők. 1849. január 11-én Mednyánszky parancsnok és néhány embere Pápán foglyul ejtett két postaszolgálatot teljesítő császári katonát, akik egy Marcaltőn állomásozó különítményhez tartoztak. A foglyokat előbb akkori állomáshelyére, Ugodba, majd másnap a biztonságosabb Bakonybélbe hurcolta. Amikor a császáriak parancsnoka hírét vette a veszteségnek, elérkezettnek látta az időt a sok kellemetlenséget okozó bakonyi gerillák szétverésére. Január 13-án kb. 250 gyalogost, főként horvát határőröket rendelt ki a feladat teljesítésére, akik Mednyánszky útvonalát követve, vagyis Ugodon keresztül január 14-én éjjel két óra körül jutottak el Bakonybélbe. Mednyánszky az apátság kerítése mögül rendelt el tüzet az ellenségre. Egységének valamivel több mint egy tizede rendelkezett csupán lőfegyverrel, így célja az volt, hogy többi emberének elmeneküléséhez időt nyerjen. Nemsokára elrendelte a visszavonulást, de az ellenség túlerőnek vélte a gerillákat, s éjjel, idegen területen nem törekedett üldözésükre. Az összecsapás mérlege magyar részéről egy halott, a császáriak részéről két sebesült volt. Kiszabadították továbbá a két postás futárt, s ami a lényeg számunkra, hogy fogságba ejtettek négy gerillát, köztük Redl Antalt. Őket még aznap Pápára hajtották, majd rögtönítélő bíróság elé állították. Kettejüket kiskorúságukra való tekintettel megbotozás után szabadon engedték, a másik kettőt, Szalay Gábort és Redl Antalt viszont halálra ítélték. Az ítéletet másnap, január 15-én a déli órákban hajtották végre a mai Alsóvárosi temető területén. A kivégzés a lakosság komoly érdeklődése mellett zajlott. Miként az egyik forrás beszámol: "Az egész város talpon volt." Plosszer Ferenc káplán írja: "Nekem, és Spránszky Ferenc káplántársamnak jutott ama szomorú osztályrész a kivégzendőket a vesztőhelyre késérni, s őket a hit vigasztaló szereivel a szükségek e legnagyobbikára előkészíteni. Redl Antal teliesen törődve, s majd magánkívül végzé pályáját, nejének s több gyermekének csizmájába rejtett öt húszast hagyván."

A kivégzések "por és ón által" történtek, azaz az elítélteket belelőtték az előzőleg kiásott sírjaikba. A holttesteket még ez év nyarán exhumálták, majd a nyughelyeket eredeti helyükön hagyva bekerítették, s tisztességes egyházi szertartás mellett kereszttel jelölték meg.

Redl Antal kilétére és utolsó napjaira nézve ellentmondásos adatok vannak. Ami biztos: nemességgel nem rendelkező, katolikus vallású, ács foglalkozást űző, többgyermekes, családos ember volt. Neve alapján német eredetű család leszármazottja. Ez is, meg az a tény is, hogy a pápateszéri születési anyakönyvekben nincs nyoma, azt támasztja alá, hogy nem Tamásiban született, hanem beköltöző volt. Az is biztos, hogy a források egyöntetűen tamási illetőségűnek mondják, s közülük kettő, a bakonybéli apátságban vezetett napló és a halotti anyakönyv a Bakony előtagot is feltünteti a település nevénél. Életkorát tekintve már vannak bizonytalanságok: egy helyütt 35 évesként szerepel, ezt veszik át kortárs feldolgozások is. A pápai halotti anyakönyvben viszont 46 évesnek van feltüntetve. Gyermekeinek számát hol négynek, hol ötnek mondják. Valaki szerint a vidéken folyamatosan zajló toborzások hatására csak harmadnapja csatlakozott a szabadcsapathoz, más tudni véli, hogy még a kezdet kezdetén szabadult a győri börtönből, hiszen a szabadcsapat számára a rabok is amnesztiában részesültek. Egyes hírek szerint társaival együtt már korábban megsebesült, így házaknál ápolták őket Bakonybélben, s kiszolgáltatott helyzetük miatt eshettek fogságba.

A szakirodalom Redlt és társát "a pápai vértanúk"-ként tartja nyilván, s miként Hermann Róbert történész fogalmaz: "Ők voltak a szabadságharc első, magyar földön kivégzett vértanúi." (Ugyanis az 1848. októberi bécsi forradalom kapcsán az osztrák fővárosban már kivégeztek két magyar személyt.)

Megemlékezésünkhöz alapvető forrásként használtuk Hermann Róbert: A Mednyánszky-szabadcsapat és a pápai vértanúk című tanulmányát, ami a Pápai Múzeumi Értesítő 13. 2010-es számában, a 255-291. oldalakon jelent meg.

A cikkhez mellékelt festmény a kivégzés pillanatát örökíti meg. Ismeretlen szerző műve, s Kreith Béla gróf 48-as ereklyegyűjteményéből közli Kacziány Géza: Magyar vértanúk könyve (Bp., 1905.) című munkája 17. oldalán.