Cikkek

Falulapunkba, a Bakonytamási Hírnökbe általában valamilyen évforduló esetén szoktam megjelentetni a lap terjedelméhez mérten rövid, csak a lényegre szorítkozó ismeretterjesztő írásokat. Alább olvashatók közülük a tamási vonatkozásúak. (A gerencséri és hathalmi érdekeltségűek a társhonlapokon érhetők el.)

Weöres Sándor bakonytamási vendégségei

Bakonytamási Hírnök, VII. évf. I. szám, 2010. 8-9. p.

(A Tempevölgy folyóirat 2011-9. márciusi számának 18-20. oldalain megjelent cikk első verziója.)

A Tatay Sándor-centenáriumi emléknapon megemlékeztünk Weöres Sándorról is. Annak kapcsán, hogy a kiváló barát egyik látogatását éppen hetvenöt éve, 1935 májusára időzítette, valószínűleg a házigazda huszonötödik születésnapjához kapcsolódóan. Weöres neve kisiskolás korunkból sejlik fel, talán mindannyian emlékezünk még a Bóbitára. De nemcsak gyermekverseket írt nagy sikerrel. Fordított távol-keleti gondolkodókat, sőt szerzett egyházi énekeket is. Munkássága azért értékes a magyar irodalomban, mert a szavakban rejlő zeneiség nagyfokú kihasználásával tudott - néha teljesen igénytelen témákból - verseket faragni.

A pécsi egyetemen ismerkedtek meg 1933 őszén, noha gyermekkorukat egymástól nem is olyan messze élték. (Weöres a Celldömölkhöz közeli Csöngén született, Pápán is járt iskolába.) Néhány évvel fiatalabb volt, de az irodalomban már előbbre tartott Tataynál, akit hamar pártfogásba vett. A harmincas években talán nem volt az országban olyan újonnan induló folyóirat, melybe ne ajánlotta volna meleg szavakkal valamelyik írását. "Régen jelentkezett új magyar novellista akkora művészi készséggel, mint Tatay Sándor" - írta egyik könyvismertetésében. Magánleveleiben írói képességeinek taglalása mellett emberi tulajdonságairól sem feledkezett meg: "... tapasztalt, mozgékony, élelmes, becsületes ember és amellett jó cimbora..." A Weöressel való megismerkedés döntőnek bizonyult Tatay Sándor pályájában, hiszen összegezve azt, ő maga állapítja meg, hogy első találkozásuktól számítható kapcsolata a hazai irodalmi élettel. Viszonyukban a pártfogó-pártfogolt szerep mégsem állandósult, inkább kölcsönösség volt jelen. Elég arra utalni, hogy Weöres első verseskötetének címe, a Hideg van Tataytól származik.

Ez a kölcsönösség mégsem holmi irodalmi felfogásból, inkább emberi oldalról alakulhatott ki, minden bizonnyal életük közös vonásai: a földrajzi közelség, a falusi gyermekkor, a vallás révén, melyek mind-mind hozzájárultak barátságuk megszilárdulásához. Nemsokára már Pécs városán és az egyetemen kívül is keresték egymás társaságát. Ha éppen otthon tartózkodtak, meglátogatták egymást faluikban, ott szerzett élményeiket később beleszőtték alkotásaikba. Tatay például csöngei emlékei alapján írta meg Eszter és a fajdkakas című regényét. Ugyanakkor Weöresnek egyértelműen csak kiterjedt levelezésében maradtak fenn a Tamásin töltött napok. Tatay Sándor élete alkonyán úgy emlékezett, hogy a költő talán két alkalommal látogatott el ide. Közülük arról, melyről megemlékeztünk, először Illés Árpád festőművész barátját tudatta 1935. április 8-án: "E hónap végén meglátogatom Tatayt Bakonytamásin..." Látogatásából május 16-án érkezett haza Csöngére - ahogy azt később atyai jóbarátjának, Pável Ágostonnak írta. Már ugyaninnen, Jékely Zoltánnak címzett levelében olvashatjuk, hogy két hetet töltött a Bakonyban. E két adatból kikövetkeztethető, hogy április vége helyett kis csúszással, május első napjaiban érkezett meg. Szállása azonban nem a paplakban, hanem a Tatay utca 15. szám alatt volt. Ennek magyarázata az, hogy Tatay Lajos lelkész 1933 végén bekövetkezett halála után a gyerekeknek el kellett hagyniuk a gyülekezet tulajdonában lévő épületet. Sándor Etelka nővérével ekkor bérelte ki ezt a falu Bakonyhoz közelebb eső részén álló, azóta lebontott kis parasztházat. Az érdeklődő természetű vendég első napjai a berendezkedéssel és a környékkel való ismerkedéssel teltek. Magát szívósnak, edzettnek tartotta, sőt egy helyütt úgy vallott, amikor teheti, szeret napi 30-40 km-t gyalogolni, főleg az Alpokban. Természetes hát, hogy Tamásin elsősorban e szenvedélyét igyekezett kiélni, ugyan szerényebb földrajzi viszonyok között, de a lődörgéssel közeli viszonyt ápoló Tatay cimborájával jó társaságban. Annyira belefeledkezett a túrázásba, hogy az életére oly jellemző levélírásba csak egy hét után fogott. Ismerősei hagyatékában egy levél és egy képeslap maradt fenn, melyet a tartalom és a keltezés alapján, valamint a keltezési vagy válaszcím tőle szokatlan elhagyása miatt községünkben kellett írnia. Előbbit május 7-én Várkonyi Nándorhoz Pécsre, utóbbit május 9-én Kiss Tamáshoz Debrecenbe címezte. Mindkettő rövid terjedelmű, bennük éppen csak életjelet adott magáról az irodalomszervezésben sem tétlenkedő fiatal költő. "... Nagyokat sétálunk...", "... Tatay Sanyival gyalogosan nomadizálunk a Bakonyban" - jellemzi legfőbb elfoglaltságát. "Sokat mászkáltunk a hegyekben, még többnapos túrákat is csináltunk" - írta visszatekintve a már említett Pável Ágostonhoz.

A házigazda, Tatay Sándor ötven év múltán a Bakonyi krónikában idézte fel ezt az - általa nyárinak mondott - időszakot. Albert Zsuzsa irodalmi szerkesztőnek viszont - vélhetően Weöres halála után - a másik látogatásról mesélt, amely az erdőjárások klasszikus évszakára, őszre esett. A két történet szembeötlően hasonló, az író emlékei ekkora időtávlatból nyilván már összemosódtak. Jóformán csak az évszakok eltérése és ezek tulajdonjegyei tanúskodnak amellett, hogy valóban két látogatásról kell beszélnünk. Évet itt nem jelölt meg, s ezzel kapcsolatban nem nyerünk eligazítást Weöres levelezéséből sem. Tatay 1935-ben volt utoljára állandó lakos Bakonytamásiban, így elképzelhető, hogy még ebben az évben másodszor, esetleg egy évvel megismerkedésük után, 1934 őszén történt.

Végezetül álljon itt ez a közös időtöltéseik hangulatát hűen árasztó visszaemlékezés, mely egy napjukat mutatja be. A kettő közül azért erre esett választásunk, mert egységesebb, és a gyakoribb párbeszédek, közbevetések révén élőbb, élményszerűbb a Bakonyi krónikában szereplő, kitekintésekkel, tűnődésekkel tagolt szövegrésznél.

"Egyszer azt mondja: »Te, ha már itt vagyunk, föl kellene menni a Kőrishegyre.« Az a Bakony legmagasabb csúcsa, és odalátszott. - »Sanyi, messze van - mondom -, és hát te is milyen erőben vagy, én se vagyok az a kimondott turista.« »De - azt mondja - menjünk csak!« - »El lehetne utazni Veszprémbe - mondom -, aztán Bakonyszentlászló, és onnan közelebb érjük.« - »Nem, csak toronyiránt!« Jól van, az Eti sütött pogácsát, elindultunk toronyiránt, és megjártuk egy nap alatt oda-vissza, hát azért el kellett menni majdnem Bakonyszentlászlóig, Fenyőfőig, de ott nincs semmi, látjuk a hegyet, és akkor nekivágtunk az erdőknek úttalan utakon. Sanyi vezetett, fantasztikus, hogy milyen erővel és milyen kitartással.

Egyáltalán nem lihegett, én sokkal jobban lihegtem, mint ő, pedig hát erősebb ember voltam, akkor még elég testes is, de Sanyi ment, ment, hátratette a kezét és csak ment. Fölmentünk a Kőrishegy tetejére, aztán Sanyi jött a pálos szerzetesekkel. Akkor hiába volt a táj, hiába volt akármi, csak a pálosokról beszélt. Ott ültünk a világ egyik legszebb, de legalább az ország legszebb pontján, annyira estélig, hogy már Győrnek meg Pápának, a távolabbi nagyobb helységeknek - felhők voltak, de eső nem - a világossága fellátszott és gyönyörű volt, de neki a bakonyi pálosokról, kolostorokról kellett beszélni. Ismerte sorban a Bakony-hegységi pálos kolostorokat. Mindig kisült, hogy Sanyi mindenről sokat tud. Te, azt mondja, írjunk egy verset úgy, hogy te írsz egy sort, aztán meg én írok egy sort, és azt helyezzük el a kilátónak a tövében. A kilátó olyan állapotban volt, hogy nem tudtunk fölmenni, csak egy lépcsőt, mert több létra vezetett fel, féltünk, hogy összedől alattunk. Nem volt szerszámunk, de megírtuk a verset, aztán kövek közé helyeztük, jó alaposan, hogy víz se menjen rá, hogy az ott megmaradjon. Sanyi, ha valamihez ragaszkodott, az mindig meglett. Az ember mindent megtett neki, mert nagyszerű volt vele akármit csinálni... Na, akkor megyünk lefelé, és azt mondja: »Te, ne menjünk erre, mert ott az a Fenyőfő falu, és ott füstölnek a kémények, ősz van, szél kezd lenni, és a szél elhordja, felgyúlik az avar, és itt körülvesz a tűz bennünket, és mi lesz velünk.« Mondom, mire ideér, addigra elmegyünk toronyiránt. Nem, azt mondja, nekem az az érzésem, hogy menjünk arra, amerre a Bakony véd bennünket, a szél nem ér. És akkor egy kerülő úton, fölfelé a meredeken kellett mennünk, ha lógott a nyelvem is. Lefelé pedig egy nagy kerülőt kellett csinálni a Gerencsér-pusztán. Azt mondja, Gerencsér-pusztát azt okvetlen megnézzük. Éjjel volt, de azért volt egy világos ablak. Nézzünk be, menjünk oda, azt mondja, kopogjunk be. »Hát - mondom -, Sanyi, ezek az emberek dolgoznak egész nap.« »De itt világos van, és vagy gyerek születik, vagy arra várnak, hogy a tehén ellik, itt valaki ébren van.« Hát tényleg ébren volt a gazda és krumplit eszegetett, és közben kenyeret is hozzá. Aztán jött a felesége, és azt mondja: »Hogy eszi itt a kenyeret krumplival, mit gondolnak rólunk, hogy nincs más, mint kenyér krumplival!« Azt mondja: »Én nem kenyeret eszem krumplival, hanem ettem krumplit és megkívántam egy kis kenyeret hozzá.« Megkínáltak étellel bennünket is. Sanyi jól érezte ott magát egy darabig, és azok is szívesen elvoltak velünk. Hajnal felé jöttünk haza. Az igazság az volt, hogy tényleg - most már nem emlékszem, birka vagy tehén vagy kecske - valaminek az ellése volt."

Tatay Sándornak Weöres Sándorral szövődött kapcsolatára, barátságára nagyon jellemző a következő mondat: "Akárhol összejöttünk, azért, ha csupa vicc volt is az egész este, azért Sanyi jelenlétével ott volt a nagy magyar költészet." Amikor tehát elhaladunk emléktáblája előtt, gondoljuk rá, hogy a "nagy magyar költészet" egykor tiszteletét tette a mi falunkban is!