Cikkek

Falulapunkba, a Bakonytamási Hírnökbe általában valamilyen évforduló esetén szoktam megjelentetni a lap terjedelméhez mérten rövid, csak a lényegre szorítkozó ismeretterjesztő írásokat. Alább olvashatók közülük a tamási vonatkozásúak. (A gerencséri és hathalmi érdekeltségűek a társhonlapokon érhetők el.)

Bors Sándor kalandos útja a seriffségig, avagy mire is vitte a tamási ember a tengerentúlon?

Bakonytamási Hírnök, XVII. évf. I. szám, 2020. 29-35. p.

Aligha kétséges, hogy a 19. századi világtörténet legmeghatározóbb népesedéspolitikai kérdőjelének az amerikai kontinensre vándorlás tekinthető. Csak Európából az 1820-tól számított egy évszázad alatt körülbelül 50 millió ember vándorolt ki a tengerentúl országaiba: a legnagyobb számban angolok, írek, németek. Nem nehéz elképzelni, hogy egy ilyen nagyságrendű folyamat mekkora hatással volt a földrész etnikai képére, és nyilvánvaló az is, milyen nyomokat hagyott a kibocsátó térségeken. Abban, hogy tömegessé válhatott, óriási szerep jutott a technika újdonságainak, elsősorban a közlekedés, konkrétan a gőzhajózás fejlődésének.

Nyugat-Európában legáltalánosabb okai között a népességnövekedést, valamint a kézi munkaerőt egyre nagyobb számban fölöslegessé tévő ipari és mezőgazdasági fejlődést szokták emlegetni. Azonban azt a mindegyik félnek kedvező szerencsés egybeesést sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az újvilágban éppen a kibocsátással egy időben mutatkozott nagy igény felvételre, ezeknek a felszabaduló csoportoknak a foglalkoztatására.

A kivándorlási hullám egész Európát érintette, de egyes régióit nem egyszerre érte el. Közép- és Délkelet-Európa népei később indultak útnak, abban a szakaszban, amikor odaát már egyre többen úgy gondolkodtak, hogy a végeláthatatlannak tűnő folyamat túljutott hasznosságának csúcspontján.

A magyarországi kivándorlásról az 1860-as évektől állnak rendelkezésre számszerűsített adatok. A nagyságrendeket illetően elmondjuk, hogy csak a 20. század első évtizedében több mint egymillióan döntöttek életük ilyen folytatása mellett. Érthető tehát, hogy a jelenség az ország közvéleményét egyöntetűen izgalomban tartotta, ugyanakkor földrajzi eloszlása már egyenetlen volt. Bizonyos vidékek - mint például a mai Magyarország északkeleti része - kivándorlási gócponttá alakultak, másokat viszont kevésbé érintett. Közép-Dunántúlon ugyancsak gócpont volt Veszprém vármegye. A főispán 1905-ös jelentése szerint azonban tőlünk nem a nyomor miatt vándoroltak ki az emberek, inkább a gyors meggazdagodás, a jólét növelése reményében. A lázat nem annyira kivándorlási ügynökök agitációja, mint a már kint lévő ismerősök beszámolói, és a hazaküldött pénzösszegek fokozták. A folyamatot ő nem tartotta egyértelműen negatívnak, rámutatva arra, hogy a kivándorlók döntő része tartja a kapcsolatot hazájával, és a kint megkeresett pénzét itthon szándékozik befektetni, az tehát a magyar gazdaságot hivatott élénkíteni.

A kivándorlás természetesen községünket sem hagyta érintetlenül, emléke máig ható. Jelenlétével Tatay Sándor több írásában is foglalkozik. Az okokat illetően megállapításai fő vonalakban egybecsengenek a főispán által néhány évtizeddel korábban leírtakkal. Ha kicsit közelebbről vizsgáljuk, az figyelhető meg, hogy nálunk a legnagyobb gondot a szűk határ jelentette. Félő volt ugyanis, hogy idővel nem lesz képes eltartani a folyamatosan növekvő népességet. Az egyre szorongatóbb helyzet kezelésére olyan "népesedéspolitikai eszköz"-ök kínálkoztak elődeinknek, mint a születésszabályozás vagy a kivándoroltatás. "Bakonytamási nem tipikusan egykéző falu még - írta Tatay Sándor 1940-ben. - De a rendszeres kivándoroltatással mindenkor lecsapolja a »népfölöslegét«. Úgyhogy száz év óta nem gyarapodott semmit sem a lakosság száma. Az egyke csak most kezd lábra kapni olyan arányban, amilyen arányban a kivándorlási lehetőségek csökkennek... A szaporodást tehát tudatosan szabályozzák, a »népfölöslegről« nyíltan beszélnek. S nem a jelenlévő nyomor miatt, hanem az életszínvonal süllyedésétől való félelemből. [...] A beköltözési megszorításokat a legkülönbözőbb módon játsszák ki. Rég bevált módszere ennek például, hogy hazahívatják valamelyik, már amerikai állampolgárságot szerzett rokon vagy ismerős leányát, itthon összeházasítják vele a fölösleges fiaikat, s a hites férjét mindenki magával viheti Amerikába."

A nyár folyamán sikerült a kivándorló tamásiak egyikének nyomára bukkanni az újhazában. Ő azonban korábban, és nem az előzőekben elmondott módszerrel jutott ki. Bors Sándornak hívták, és 1884. július 29-én született folyósi Bors Ferenc helyes (birtokkal rendelkező) gazda és Horváth Zsófia fiaként a mai Rákóczi u. 9. szám alatti portán. Családja történetéről tudjuk, hogy édesapja huszárként szolgált, majd miután leszerelt, 1881-ben, 27 esztendősen kötött házasságot vele egykorú menyasszonyával. Két év múlva született meg első gyermekük, Mária, aki azonban néhány hetes korában meghalt. Másodiknak - egyben utolsónak - született írásunk főszereplője, Sándor. Rögtön szembetűnik, hogy a szülők kevés gyermeket vállaltak: mindössze egyetlen utód abban a korban nagyon szokatlannak számított. Magyarázatként szolgálhat erre az, hogy az édesanya özvegyként házasodott újra, tehát előző házasságából akár hozhatott is gyermek(ek)et a családba, ami befolyásolhatta aktuális családtervezésüket. Folyósi Bors Ferenc 1889-ben elhunyt rákban, így felesége ismét özvegységre, Sándor fia pedig ötévesen félárvaságra jutott. Nagy valószínűséggel ez is közrejátszott abban, hogy 16 éves korában, 5 dollárral a zsebében maga is a szerencsét próbálók útjára lépett, és mint kétkezi munkás, kivándorolt Amerikába. Hajója, az S. S. Westernland nevű gőzös 1901. február 26-án indult a belgiumi Antwerpen kikötőjéből, s körülbelül két hét alatt szelte át az Atlanti-óceánt. Nem egyedül utazott a faluból: legkevesebb ketten, Somogyi István 42 éves, és Csányi Róza 15 éves lakos vele tartottak. Rajtuk és további magyarokon kívül még olasz, cseh, orosz és bosnyák illetőségűek szerepelnek az utasnyilvántartásnak általunk elért részén. A kikötés a New York melletti Ellis Island nevű fogadóállomáson történt, ahol karantén, vámvizsgálat következett, majd alapos orvosi és rendészeti vizsgálaton esett át. Minden szűrőn sikerrel átment, rendelkezett a célállomására szóló vonatjeggyel is, így ezt követően már szabadon mozoghatott az államokban. Célja a közeli New Jersey állam, azon belül Metuchen városka volt, ahol egy bizonyos Frank Csányi fogadta. (Ő valószínűleg a többgenerációs tamási Csányi kántortanító család korábban kivándorolt, vagy már ott született tagja volt, nyilván rokona a vele utazó Csányi Rózának.)

Bors Sándort szerencsére megtaláltuk az Egyesült Államok népszámlálási ívein, amelyek alapján évtizedről évtizedre nyomon követhető a sorsa. Ezekből tudjuk például, hogy nem sokára búcsút intett Metuchennek, de nem New Jersey államnak. 1910-ben már a szomszédos New Brunswick városkában, később a kissé távolabbi Raritanben tartották nyilván. Először egy szállodában dolgozott, majd másfél évtized alatt ügyesen megerősödött, annyira, hogy vállalkozói pályára lépve önállósíthatta magát. Saját élelmiszerüzletet nyitott - az adatlap szerint nagykereskedést - kávéra, teára, fűszerre specializálódva az akkor New Brunswickhoz tartozó Lindenauban. (Az utódok tudomása szerint viszont kocsma tulajdonosa volt, valószínűleg még 1920, a szesztilalom bevezetése előtt. A két adat közötti ellentmondást akár azzal is feloldhatjuk, hogy idővel profilt váltott.) Az üzlet beindult, aminek legnyilvánvalóbb jele, hogy alkalmazottakat is tudott felvenni, akiket szigorúan fogott, mindig pontos, megbízható munkát várt el tőlük. Erre az időszakra tehető az I. világháború négy éve, melybe az Egyesült Államok későn, 1917. április 6-án lépett be. Bors Sándor mint honosított polgár, maga is az amerikai hadsereg katonája lett, de háromgyermekes édesapaként valószínűleg már más elbánásban részesült: nyilvántartásba csak a háború befejeződése előtt két hónappal, 1918. szeptember 12-én vették. Katonai regisztrációs lapja abból a szempontból sem elhanyagolható forrás, hogy tartalmazza személyleírását, amivel kiegészíthetjük a cikkhez csatolt fekete-fehér fotókat. Eszerint kék szemű, világosbarna hajú, középmagas, közepes testalkatú férfi volt.

Élettörténetének részletes folyama ugyan nem ismert, tudunk viszont határkövekről, amelyek arra utalnak, hogy az évek múltán elismerést vívott ki a közösségében. Nyilván szerepe volt ebben vállalkozásának, annak, hogy sok emberrel került kapcsolatba, akik így könnyen megismerhették személyiségét, munkaerkölcsét. Környezete azt láthatta, hogy vállalkozása jól működik, ami nem írható kizárólag az éppen kedvező piaci viszonyok számlájára. Privát életének sikerei mellett az is erősítette jó hírnevét, hogy aktivizálta magát a köz érdekében, s nem éppen veszélytelen területen, a bűnüldözés és rendfenntartás területén, amiben - vállalkozó lévén - egyébként maga is érdekelt volt. Munkáját itt ugyanúgy eredményesen végezte. Ebből következett az, hogy 1927-ben lakóhelyének járási bizottsága őt választotta meg seriffnek, vagyis a rendőrség főnökének, azzal az indoklással, hogy jó munkát végzett a környéken működő "immorális és rosszhírű helyek" felszámolásában. (Az Egyesült Államokban a rendőrség vezetői - ellentétben a hazai gyakorlattal - helyhatóság által választott tisztségviselők.) Rendőri működéséről egyéb részletek nem ismertek, mindenesetre szerencsésen túlélte életének ezt a szakaszát.

Bors Sándor és Bors Sándorné 1923-ban

A tisztség elvállalása előtt biztosan komoly indokot szolgáltatott a mérlegelésre az, hogy Bors Sándor családos ember volt. Nem sokkal a kivándorlása után vette feleségül a lovászpatonai születésű Borbély Erzsébetet, akitől négy gyermeke született, de közülük csak három érte meg a felnőttkort: Frank (Ferenc, született 1903), Irene (Irén, 1909) és Alex (Sándor, 1911). Családjában a magyar szellem volt a meghatározó. Bors Sándor hazájához, kultúrájához hű emberként megkövetelte, hogy gyermekei mindannyian beszéljenek magyarul. Otthon megszerzett ismereteiket aztán szombatonként közösségben, lakóhelyük magyar templomának iskolájában bővítették tovább. Az azonosságtudat őrzésének fontos elemei voltak a magyaros étkezési szokások, melyek a leszármazottak életében is komoly szerepet játszanak egészen napjainkig. Gyermekei közül a legnagyobb súly a legidősebb, Frank vállaira esett. Ő volt az egyedüli, akinek a vállalkozásban is kellett dolgoznia, és soha nem részesült kedvezőbb elbánásban az alkalmazottaknál. A családi legendárium szerint Irene húga volt az ellenpélda: őt apja hercegnőként kezelte. Bors Sándor bár szigorú, de igazságos apa volt, a munka mellett hagyott időt a kikapcsolódásra is. Szabadidejében például szeretett Frankkel az Atlanti-óceánban horgászni és baseballmeccsekre járni. Azaz, a magyar kultúrához ragaszkodás egyáltalán nem jelentette az amerikai életforma előli elzárkózást.

A Bors gyerekek: Irene, Alex és Frank az 1920-as évek elején

Frank a Dupont vegyipari vállalatnál helyezkedett el technikusként, később oktatóként a pályakezdő dolgozók betanításában vett részt. Irene gyorsíró lett egy biztosítótársaságnál, Alex pedig szintén a vegyész pályát választotta. Kezdetben egy kátrány-koksz üzemben, utána egy műanyaggyárban dolgozott. Az idő előrehaladtával Frank és Irene párjaikkal délre, a kellemes éghajlatú Floridába költözött, hogy annyi más amerikai nyugdíjashoz hasonlóan ott éljék le életük még hátralévő részét.

Kivándorló apjuk, Bors Sándor küzdelmes, élményekben és eredményekben gazdag élet után viszonylag fiatalon, 66 éves korában hunyt el 1950-ben. Felesége majdnem húsz évvel élte túl. Érdekesség, hogy unokája, Douglas Alexander pontosan a halála napján született, ugyanabban a kórházban, ahol ő meghalt. Douglas maga is szép pályát futott be: a torontói egyetem pszichológiaprofesszoraként vonult nyugdíjba. Jelenleg a kanadai Ontario tartomány egyik városában él magyar feleségével, Évával.

A harmadik generáció: Douglas Alexander Bors és Székely Éva Anikó 2019-ben

Bors Sándornak apja korai halálával nehéz gyermekkor jutott osztályrészül, fiatalon kellett vállaira vennie az élet terhét. De örök igazság, hogy ami egyik oldalról hátrány, az a másikról előny is lehet. Benne ebben az élethelyzetében olyan emberi tartás, állhatatosság érlelődött ki, mely szépen kamatozott számára későbbi élete folyamán. Szüksége is volt erre, mert bár ő is, mint annyi más ember a korban az "ígéret földjére" tekintett kitörési lehetőségként, odáig és ott sem volt azonban rögöktől mentes az út. Bors Sándor végigküzdötte ezt az utat. A dokumentumok szerint önmaga teremtette elő a kiutazásához szükséges pénzösszeget - tizenhat éves korára. El kellett hagynia édesanyját, a biztonságot nyújtó ismerős környezetet. Várt rá egy 1000 km-t jóval meghaladó szárazföldi utazás Belgiumig, aztán hajóra szállás, utazás a korábban soha nem látott, végtelenbe vesző félelmetes óceánon, további 6000 km. Odaát ki kellett állnia a beléptetéssel kapcsolatos egészségügyi és adminisztrációs tortúrát, munkahelyén elnyerni a bizalmat, mindezt megfelelő nyelvismeret hiányában. Önálló lábra állni, sőt kiemelkedni egy idegen országban, embert próbáló feladat volt, s ez még akkor is igaz, ha mindig voltak körülötte magyarok, nem élt nyelvi és kulturális elszigeteltségben. De amikor kiemelkedéséről beszélünk, meg kell említenünk azt a mentalitást is, melyet gyermekkorában talán észrevétlenül sajátított el a szülőfalujában. Arról van szó, amit Tatay Sándor leír munkáiban az itteni munkaerkölcsről, szorgalomról, az újjal szembeni fogékonyságról. Amit Somogyi Gyula így fogalmaz meg: "A kétholdas zsellér is a maga gazdája volt, rogyásig dolgozott, de nem alázkodott meg." És természetesen szerencse is kellett: nem minden kivándorló magyar, nem minden tamási ért el ilyen eredményeket az újvilágban, amire éppen Tatay Sándor szolgáltat példákat az "Egy dunántúli »amerikás« falu természetrajza" című szociográfiájában. Ezért is érdemes a bemutatásra Bors Sándor, mint példája a józan életszemléletre alapozott sikerességnek.

Felhasznált irodalom és források

Douglas Alexander Borsné Székely Éva Anikó szíves közlése és családi fotói

Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880-1940. Budapest, 1982.

Tatay Sándor: Egy dunántúli "amerikás" falu természetrajza. In: A Kék Hegedű árnyékában - Tatay Sándor írásai szülőfalujáról. Bakonytamási, 2011. 89-95.

Tezla, Albert (szerk.): "Valahol túl, meseországban..." Az amerikás magyarok 1895-1920. I-II. Budapest, 1987.

Thirring Gusztáv: A magyarok kivándorlása Amerikába. Közgazdasági Szemle, 1896. 30-52.

https://www.familysearch.org/hu/